Vitó Zoltán egy  kerekesszékben élő remek költő volt, akitől sorstársainak és mindazoknak, akik ismerték és szerették magas szintű munkásságát, el kellett búcsúzniuk.

Nagy tisztelettel adom közre életét, de még inkább lelkét tükröző versének részleteit, sorstársának,  Adamecz Lászlónak kísérő gondolataival.

Vitó Zoltán:

AZ INASZAKADT KÖNYVE

Ki egyként tudsz múltat, jelent s jövendőt,
emlékeztetni, Téged Uram, nem kell:
Annyi eltelt időnek távlatából
az én lelkem érzi szükségét annak,
hogy magamnak s másoknak felidézzem
találkozásunk hű történetét.
Immár közel két ezredéve ennek:
Ott, Jeruzsálem barompiacán
– egész közel a Juhok Kapujához -,
a Betheszda-tó öt nagy teraszán
sütött a Nap, s éppen szombat vala.
A teraszok megteltek betegekkel:
bélpoklosok és vérfolyásosok közt
szik-kórosok s ördöngősök nyüzsögtek,
s az öt terasz mindegyikén hevertek
bénák is, akik testi mozgásukban
kis vagy nagy fokban korlátozva voltak,
s akiket bántó hozzá nem értéssel
többnyire csak “inaszakadt”-nak hívtak.
A hit szerint az Úrnak angyala
a tó vizét olykor megháborítá,
s tapasztalánk, hogy ki ekkor elsőként
valamiképp’ a vízbe tud hatolni
az otthagyhatja bármilyen baját
s egészségesen lép a partra ki.
Hát a nyüzsgő és zsibongó tömegben
én, az inaszakadt is ott hevertem
(nehezen tűrve az idő múlását), –
és mind vártuk a víznek mozdulását…
Tudtam tehát, hogy itt az alkalom,
amire titkon olyan régen vártam;
izgatottan ismertem fel a percet,
mely végre tán most nékem is kedvezhet:
hisz’ annyira vágytam a gyógyulásra!
… elhagyhatom bénaságomnak éjét, –
csak meg kell fognom köntösöd szegélyét…
Az érintés vágya égett kezemben,
indulva omló köntösöd felé, –
s mint ki lelkével látva is megérzi,
hogy esdve vajúdik egy mozdulat,
hátra néztél Uram, s hangod szelíden
kérdé: “Téged is meggyógyítsalak?” –
A szemed volt az, ami megdöbbentett:
A pillantásunk egybekulcsolódott,
amint felém fordultál s néztük egymást:
fölülről Te, az Atyának Fia,
s földön fekve én, az inaszakadt, –
de tekintetedben olyan tisztának,
igaznak s jónak láthattam magam,
amilyennek csak Te láthattál engem.
S szemedben volt valami mondhatatlan,
mély fájdalom, védtelen szomorúság…
…   S ahogy tekintetem egyre mélyebbre
hatolhatott lelked tekintetébe,
egyszerre váratlanul látni véltem
minden dolgoknak Titkát és Okát.
Láthattam azt, hogy minden összefügg:
a bolygók rendszere – s a fájdalom,
testem törvénye – és akaratom;
s mindennek Célja és Értelme van
egy végtelen, kozmikus Szeretetben,
amelybe én is beletartozom…
S kérdésedre, hogy ‘meggyógyíts-e engem’,
vívódva bár, de mégis ezt feleltem
– lényegét látva Földnek és Egeknek:
“Én jó Uram! Kérlek, hogy ezt ne tedd meg!”
– Jó lenne, Uram, zerge-lábakon
bejárni hazám drága tájait,
eljutni aztán határain túlra,
ledobva a bénaság láncait, –
de létezik egy dolog a Világon,
amit még a gyógyulásnál is jobban,
az Egészségnél is jobban kívánok,
és ez nem más, Uram: a Szeretet!
Bármikor és bárhogy is igazoltam,
hogy Ember-voltomban teljes vagyok,
én mindig csak az “inaszakadt” voltam:
szeretet helyett szánalmat kapok!
…én elvégeztem számos iskolát,
Gamáliel lábainál tanultam,
de én, Uram, az emberek szemében
mégis csak “az inaszakadt” maradtam!
És a lányok szerelme, ölelése!
Ében-szemük, mely csillagként ragyog!:
Bármilyen forrón és tisztán kívántam, –
én ott is csak “inaszakadt” vagyok!
– Ó, mondd meg, édes Úr!: én, ki szemedben
az összefüggéseket fölfedeztem, –
ha ugrálhatnék, mint az őzbakok,
vagy a Sión hegyén a szarvasok:
honnan tudnám, hogy engemet szeretnek(?),
vagy azt, hogy oly ‘délceg legény’ vagyok?…
Hogy’ állhatnék barátaim elé,
ha azt látnák, hogy szavamat nem álltam
és mindarra is méltatlanná váltam,
amit eddig oly hevesen hirdettem:
hogy hibás testemben is ép a lelkem;
és minden szépre, jóra érdemes,
ki bensejében tiszta és nemes…
Nekem már így kell hűségesnek lennem!
(A hűtelent a sors is megveri!)
De ha Atyád tetszését elnyeri,
gyógyíts meg Uram, másokat – helyettem!
…   Mondjátok meg! Mi könnyebb az embernek:
mondania, hogy “gyógyíts meg, Uram!”(?),
vagy mondani: “Ó, Uram, ha lehet,
adj nékem Társat, – ki így is szeret!”

Vitó Zoltánra emlékezve

Magam 1992-ben találkoztam Zoltán írásával a tatabányai ART’ 92. országos kulturális fesztiválra küldött pályázatával , Az inaszakadt könyve című verssel, amellyel első lett. Nagyon megragadott a mű tartalma, hiszen hasonló élethelyzetekben voltam mint Ő. A bibliai időbe, környezetbe helyezett történet, az Istennel való párbeszédek, sorsának megszenvedett fordulatai ma is lenyűgöznek.

Akkor felolvastam versét, amit nagy feszültségek közt tettem. Később megszerettem általa a verseket, és részletet mondtam el e művéből. Annyira hatása alá kerültem írásának, hogy időnként azt éreztem , Zoltán magasan felettem áll. Mindezen nagyon csodálkoztam, mert Ő kerekesszékhez kötötten élt. Bizonyára az iránta érzett tisztelet tette ezt. A verse számomra és a sorstársaknak is példamutató, bátorító a küzdéshez, az emberi tartáshoz, a hithez, a tisztességhez. A személyes találkozások s a kölcsönös barátság versei elmondására bátorítottak. Nem a versmondó versenyek helyezéseinek csábításaiért mondtam azokat, hanem a tanító üzenetének továbbításáért tettem. Zoltánt elkísértük utolsó földi útjára. Ha megvallhatom, a miatta érzett gyász nem fáj.

Csodálkozom ezen, de számomra, számunkra olyan nagy ajándék az Ő élete, művészete, amely önmagában a vigasz hordozója, s utunk csodálatos kísérője továbbra is.

Adamecz László