“A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak” (Goethe)

Azt hiszem, azokban az iskolákban, ahol a találkozó résztvevőit oktatják, megtalálják a fiatalok a gyökereket, és szárnyakat és eszközöket is kapnak az élethez, küzdelmeikhez.

Miskolcon zajlott ez a végtelenül kedves, szívet melengető találkozó, 2011.május 14-én, a Herman Ottó Általános Iskola és a Munkácsy Mihály Alapfokú Művészetoktatási Intézmény falai között.

Póczos Barnabás, az intézmény igazgatója mondott köszöntőt, amelyben kedves szavakkal üdvözölte a megjelent közönséget, és  lelkesítette, biztatta a baráti találkozó szereplőit.

Az épületbe belépve, azonnal látszik, hogy az aula alkalmas arra, hogy egyszerre több iskola és több generáció is birtokba vegye, és bemutassa tudását, mindazt, amit a hétköznapok fáradozásával elértek. A nagyszerű az volt, hogy a szülők is láthatták, jól választottak, amikor gyermekeiket abba az iskolába adták, amelyben művészeti oktatás folyik. Ilyen értelemben remek visszajelzést kaptak a tanárok, szülők és a nagyérdemű, aki vette a fáradságot, hogy bejöjjön ide, s egy gyönyörű napot töltsön itt.

[galleryview id=46]

 

 

Ahogy az illik, a műsor progresszív volt, a szónak abban az értelmében, hogy a kis óvodások mutatkoztak be először. A színvonal tekintetében, csak dicsérőleg szólhatunk a felkészítőkről, mert a kicsik – életkoruknak megfelelő – játékokat, táncokat mutattak be. Látszott rajtuk – ami az egész napról elmondható -, hogy boldoggá teszi őket a mozgás, a szereplés, a közösen végzett “munka”. Az, hogy “közösen” itt azt is jelenti, hogy a hangszeres műsorszámokban a tanár beáll a tanulók közé,  és velük izgulva játszik, segítve őket nehéz feladatokban.

Minden korosztályról elmondható mindaz, ami a csöppségeknél volt tapasztalható, a sok próba, gyakorlás és az öröm. Mégis! A középiskolások “össztánca” annyi érzést, szépséget fejezett ki, aminek részesei igazán ritkán lehetünk. A fiatal párok mindezzel megtanulják – talán nem is tudatosan -, az egymás iránti tiszteletet, szeretetet, felelősséget. A koreográfia is összetett többszínűséget mutatott, hiszen a vallási együttéléstől kezdve, az emberi élet  szokásain keresztül, a szórakozásig megtalálható volt benne az élet minden fontos mozzanata.

A változatosságra való törekvés jegyében, hallottunk szóló éneket, citerával kísért duettet és egy népmesét is.

Jó kezdeményezés volt, hogy a gyöngyfűzés és a többi népi iparművészet is helyet kapott stílusosan az alkalomhoz. Ki kell emelni, hogy az iskola állandó néprajzi kiállítása – saját gyűjtésük alapján – is azok közé a nevelési eszközök közé tartozik, amelyek segítenek az élet értékeit felismerni, értékelni és megtartani, mindamellett tiszteletet adni annak a múltnak, amelyben elődeink küzdelmes élete folyt, s akkori körülményeik között tették könnyebbé, szebbé mindennapjaikat.

Nagy-nagy tisztelet illeti a tanári testületet, hiszen az anyagiak hiánya miatt, ők voltak a vendéglátók, mindenki által készítve valami finom ünnepi meglepetést, amely aztán – ha lehet -,  még közelebb hozta egymáshoz a jelenlévőket. Sóváriné Barta Katalin fogta össze a szervezés súlyos szálait, kollégái segítségével. De köszönet jár a szülőknek is, akik esetleg előzetes ismeret nélkül is, bizalommal íratták be művészeti iskolába gyermekeiket. Itt meggyőződhettek róla, jól döntöttek.

Művészeti iskolákról van, szó, tehát nem felejtkezhetünk meg a hang nélküli művészetről sem. Bacskai Barbara kedves akvarellje invitálta a közönséget a rendezvényre, de a falakon láthattuk a többi rajzot, “festményt” is, amelyet az iskola tanulói alkottak.

A hangulat, a szellem kézzel fogható volt, a művészet, a szeretet hatotta át az iskola falait, biztatva mindazokat, akik esetleg félnek a jövőtől, az utánpótlás elapadásától, a művészet elsekélyesedésétől. A gyerekek – a jövő reményei -, tanáraik odaadó munkájának eredményeként, megőrzik, és a jövőben tovább folytatják mindazt, ami széppé teheti az ember életét.