SZOMÓDON is…

Die Donau fließt und wieder fließt
wohl Tag und Nacht zum Meer.
Ein’ Well die andere weiterzieht
und keine siehst du mehr.
All’ Frühjahr kehren die Schwälblein zurück,
der Storch kommt wieder her,
doch die gern Ungarn zogen sind,
die kommen nimmermehr.

(Népköltés)

A Duna a tengerbe folyik
nappal meg éjszaka.
Hullám hullámot csalogat,
egyet se látsz már soha.
A fecske tavasszal visszatér,
gólya száll valahova,
de aki Magyarországra ment,
Nem jön már vissza soha.

Kalász Márton fordítása

Zene: Baeger Imréné Emmer Anna, Baudentisl Ferencné Hartmann Gizella, Búzer Józsefné Ströcker Gizella, Dunaszentmiklóról
[audio:http://gerzanics.hu/files/2012/04/szomod.mp3|titles=Baeger Imréné Emmer Anna, Baudentisl Ferencné Hartmann Gizella, Búzer Józsefné Ströcker Gizella, Dunaszentmiklóról|autostart=yes]

Az 2012. március 17-én – Együtt élünk – címmel hangzott el előadás, a Komárom-Esztergom megyei Szomód Községben. El kell árulni, hogy 18 évvel ezelőtt, azonos címmel készült egy film, amely bepillantást enged a nézőnek a megye hagyományaiba, emlékeibe. És hogy miért ez a címe? Mert a magyarok mellett németek, szlovákok, élnek szép számmal EGYÜTT.
Véleményem szerint, ebben a két szóban – együtt élünk -, valamilyen pozitív tartalom van, s e szétszakított, ellenségeskedő világban, ez ugyancsak érték. Én már a film készítésének idejében, amikor még talán nem volt ennyire mély az emberek közötti árok, már akkor is úgy éreztem, hogy a legfontosabb ebben az eléggé szűkké vált országunkban, hogy az együttélés békés és szeretetteljes legyen. Talán ez egy kissé patetikusnak tűnik, de életem során, akár előadásokat tartottam, tanítottam, netán színpadra állítottam gyűjtéseimet, esetleg csoportok működését zsűriztem, mindig az vezetett, hogy mi azért vagyunk a világban érdekesek, okosak és szépek, mert sokszínűek vagyunk, mert hatunk egymásra, mert megbecsüljük, megvédjük azt amink van, amit őseink ránk hagytak, és ránk hárul az a feladat, hogy gyermekeinknek, unokáinknak továbbadjuk.

Schatz György és felesége, Dunaszentmiklós

Annak idején, mint fiatal pedagógus, a népdalgyűjtést is feladatomnak éreztem, s a magyar mellett felfedeztem a német népzenét is, mint ahogy a későbbiekben a szlovákot is. Ez azután meghatározó lett az életemben…
Ezen a szép tavaszi napon, Szomód – ez a kedves, Tata közeli település – volt kíváncsi múltjára, hagyományaira. Mivel az előadó jómagam voltam, a korábban elkövetett filmemet is segítségül hívtam mondandómhoz.
Buser András, Szomód Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke kért fel, s olyan lelkiismeretesen készítette elő az eseményt, hogy a művelődési ház kisebbik előadó helyisége zsúfolásig megtelt, a hely csaknem kicsinek, az idő pedig kevésnek bizonyult. Segítségére volt Sziliné Laub Éva, az önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke.
Látogatásom alkalmával, először is megismerkedhettem a helytörténeti gyűjteménnyel, amely a leggondosabb “tálalásban” gyönyörködteti a látogatót. A szakszerűen elrendezett kiállítás, Nemes Jánosnak, a szomódi Helytörténeti Egyesület elnökének remek munkája. Dicséret és köszönet érte. Bármelyik néprajzi múzeum megirigyelhetné.
Mielőtt rátértem volna a megye nemzetiségi kérdésére, azon belül hangsúlyozottan a németek betelepülésére, kicsit általánosságban érintettem a témát.
Az egész országban, – természetesen, már Trianont évszázadokkal megelőzve -, számos alkalommal történt a németek betelepítése.
A honfoglalás kori vizsgálódások szerint, már az árpád-házi királyaink rokoni kapcsolatai és a nyugati katolizáció révén, sok német lovag telepedett le Magyarországon, akiknek birtokokat adományoztak. Ők szívesen hozták magukkal alattvalóikat. De ez jellemezte a házasságokat is, lásd István királyunk és Gizella esetében.

Szomódi gyerekek

Az első hullámú német telepesek a 11-12. században, szinte kivétel nélkül földművesek voltak, akik erdőirtásokkal teremtettek maguknak, megmunkálásra alkalmas termőföldet. A későbbiekben pl. a tatárjárást követően, IV. Béla a nagy országépítési program keretében, főleg a felvidéki bányavidék szakembereit és különböző kézműveseket hozott be országunkba. Noha az első bányászati munkások szlávok voltak, a hegyek értékeinek a sikeres felszínre hozói viszont már a német telepesek.
Az egyházi rendek meghonosodása is hozta magával a nyugatról történt bevándorlást. Dél-német szőlőművesek érkeztek francia és itáliai szakemberek mellett.
A második hullámban, az ú.n. városlakók, a későbbi polgárokká váló lakosok jöttek, akik bérleményekből éltek, vásárbírák, esküdtek lettek.
A magyarországi németek letelepedése pontosan követte a túlnépesedett,
szegénységgel sújtott nyugati folyamatot, amelyben megélhetési lehetőségeket remélve, Európa keleti felébe vándorolt a nép, hogy új falvakat, városokat hozzon létre. Az egyik forma zártságot mutat, tehát zárt tömbben adott lehetőséget a letelepedésre, a másik viszont beékelődve fogadta be az új kolonusokat. Mindkét esetben kiváltságokat élveztek. Itt jegyzem meg, hogy pl. a későbbiekben, Mária Teréziának még arra is gondja volt, hogy csinos házak épüljenek a németek között, tehát az egész közösség, viszonylag egységes, képet mutasson, a jólét bizonyos szintjének megjelenésével. A Ratio Edukationissal pedig a német nyelvű tanulást tette általánosan elérhetővé, ami azzal is járt, hogy ezek a szépen kialakított falvak önálló német nyelvű papot és tanítót kaptak minden esetben.
A tatárjárást megelőzően, a német földön már elterjedt “Bauerlehen” néven jelentek meg, a Fertő-tó, Moson, Vas és Sopron megyékben a földművesek. Ez azt jelentette, hogy korábban a birtokok a települések határáig terjedtek, de ezt az új rendszerrel kezdték megszüntetni, s kialakították a telkes formát, amelyekhez azután erdő, legeltetés stb. járult. De ez már a szabad költözés jogát jelentette, amit “német jog”-nak neveztek.
A paraszti munka jelentőségét a tatárjárás történései, a nagy mértékű népességvesztés is emelte. Ez volt az oka az újabb bevándorlási hullámnak, ekkor azonban, már nem járt olyan előnyökkel, kiváltságokkal, mint előzőleg, mert a földesúr, akinek a fennhatósága alá kerültek, nem menthette fel őket a király, vagy a püspökkel szembeni kötelezettségek alól (pl. a tized).
Egy időhöz kötött előadás nem foglalkozhat teljes részletességgel az egész Magyarországon létrejött német települések alakulásával, de érdekes bepillantani abba, hogy miként változtak a foglalkozások. Amikor a kisebb helyeken megszűnt az érc kitermelése, akkor pl. a bányászoknak is át kellett térni a gazdálkodásra. Ezt nekik is az erdőirtással kellett kezdeniük. A földrajzi viszonyoknak megfelelően, a Felvidéken megtanulták -többek között -, a fűszerek, pl. a sáfrány termelését. Mivel a korábbi, bányászoknak járó előnyöket elvesztették, sokan jobbágysorba süllyedtek.
A városalapítás a németek kezébe került, aminek következtében a 13-14. század végéig városaink elnémetesedtek, vezetőiket is szinte kizárólag maguk közül választották.
Mivel külön kérdést kaptam arra vonatkozóan, miként alakultak a vallási hovatartozások, így érintőlegesen erről is ejtek néhány mondatot. Említést kell tenni az ú.n. Heidelbauerekről (pusztai paraszt). Ők a Fertő-tó vidékére a reformáció idején, az osztrák birodalmi lovagok elől menekült, lutheránus parasztok voltak.
Külön előadás témája lenne az erdélyi szászokkal való foglalkozás, akiknek szintén jelentős és meghatározó volt az életükben a reformáció (1530-1560 között zajlott le), mégpedig a lutheri irányzat. Itt csak annyit, hogy a szász, ugyanolyan gyűjtőfogalommá vált, mint a sváb vagy a tót elnevezés. Tehát nem a származási helyet jelöli.
Hosszasan lehetne beszélni még a foglalkozások változásáról, a nép leleményességéről, alkalmazkodási képességéről, de ez meghaladná az időhatárokat.
A történelmi áttekintésből csak annyit, hogy Komárom-Esztergom megyébe, főleg a harmadik hullámban, azaz a török dúlás, majd a Rákóczi-féle szabadságharc bukása, illetve ennek következményeivel járó elnéptelenedési folyamat alkalmával kerültek be a német telepesek.
Tehát két módon, tömbösítve, mint például a szomszédos Dunaszentmiklósra, ami azt jelenti, hogy kizárólag németek alakítottak ki az erdőirtásokon települést. Ők Hannoverből, Swäbisch-Frankreichből és Westfáliából érkeztek tutajjal, és a mai Dunaalmáson szálltak partra, hogy céljukhoz érjenek.. Rendkívül érdekes etnikai csoportot képeztek, a különböző származási helyek következtében. Hozzájuk hasonló módon jöttek a várgesztesiek, de ők Frankenből, Elzászból, Bajorországból, Ausztriából és Csehország német vidékeiről származtak. Hajón érkeztek Budáig, ahonnan szekerekkel jobbágyok szállították őket új hazájukba.
A másik mód – és ezzel elérkeztünk – Szomódra, az ú.n. beékelődő forma, amikor a már ott lévő lakosok közé kerültek be a Németországból, Würtenbergből érkező bevándorlók. Hasonlóképpen Tarjánba, de oda Schwarzwaldból jöttek a katolikus németek, ugyancsak beékelődve a 100 évvel korábban letelepült református magyarok közé.
Meg kell említeni, mint érdekességet, hogy csak házas emberek vehettek részt a letelepedésben. Aki még előtte volt ennek az eseménynek, azt az ismeretlen menyasszonyok várták Regensburgnál, hogy azután egy életre szóló szövetségre lépjenek.
Visszatérve Szomódra, 1543-ban ez a hely is elpusztult, amikor a török elfoglalta a tatai várat, hiszen a település a vár tartozéka volt. Az 1600-as évek végén, Tisza-melléki reformátusok települtek ide, akik közé a későbbiekben – már az Esterházyak tulajdonában lévő birtokokra –, az 1730-as években, német katolikus kolonusok ékelődtek be. A kegyúr védelme alatt, elvették a reformátusok templomát, sőt be is tiltották a református egyház működését. 1775-ben – Fellner Jakab tervei alapján -, új katolikus templomot építettek.
A szomszédos Dunaszentmiklós, a második világháború utáni időszakig, éppen a tömbösített betelepülés következtében, szinte teljesen lokalizáltan élt, annyira, hogy még az endogámia is általános volt, nem engedtek be maguk közé senki “idegent”.
Némi ízelítő a hangzó emlékekből is fontos, a megye nemzetiségi népzenei anyagából. Ma már ritkán hallani olyan gyönyörű diftongusokat (simuló hang), mint akkor régen, amikor még az idős emberek őrizték messziről hozott kiejtésüket.
Korábbi gyűjtéseimből, filmem tanúságát is segítségül hívtam, így hallhattuk a ’70-es évekből Schatz Gyuri bácsit, aki nemcsak szokásokat, hanem mulatós dalokat is énekelt vagy Buser Józsefné Ströcker Gizellát, akinek társával, Baudentisl Ferencné Hartmann Gizellával, a legszebb gyermekjátékokat és az ú.n. átmeneti típusú dalokat köszönhettem. De nagy derültséggel fogadták a hallgatók a tarjáni „téltemető” szokást, amelynek azonban eredeti német szövegű fogmája már nem lelhető föl.
Az estébe nyúló délutáni előadásnak itt véget kellett vetni, ennyi ismeretet lehetett átnyújtani.
A szomódiak rendkívül érdeklődők, kedvesek voltak, érezhető volt, hogy számukra ez a délután azt is jelentette, miszerint a régi vallási elkülönülés ma már a múlté, kíváncsiak identitásukra, de immár az összetartozás érzése viszi előre őket, jövőjük építésében.