Október 26-án pótolhatatlan veszteség érte a vajdasági magyarokat, de egyáltalán a magyar kultúrát féltő, szerető emberek összességét, határainkon innen és túl.

76 éves korában meghalt dr. Szöllősy Vágó László, akinek élete, tevékenysége, hatalmas űrt hagy maga után.

Ki is volt ő valójában? Mi az, ami őt számos képzettsége, végzettsége mellett vagy annak következtében nagybetűs NÉPTANÍTÓVÁ, NÉPMŰVELŐVÉ tette?

Elkötelezettségét már a szülői házból hozta, mert tanító édesapja és varrni tudó édesanyja is, magyarságuknak, hagyományaik őrzésének, önzetlen katonái voltak.

„Hajnali harangszóra születtem. Apám szerint – jó humorú ember volt –, május 26-án hajnalban, egyszerre kezdett Vince bácsi harangozni, én meg ordítani, ez jelezte, hogy sikeres ember leszek. Apám azt is megállapította rólam, hogy nem átlagemberként fogom leélni az életemet” – mondja Sz.V.L. Kálóczy Katalinnak, a 75. születésnapján készített mélyinterjúban.

Szülei ültették bele magyarságát, istenhitét, amit aztán továbbadhatott az őt körülvevő világnak.

A sokoldalú művészet iránti érzéke már kisgyermek korában megmutatkozott, hiszen a falusi- tanyasi tanítólak és iskola, alkalmas volt arra, hogy társai körében színházat játsszanak.

 

Sok viszontagság után, először tanítóképzőbe került, ahonnan az utolsó évben eltanácsolták. Mégis, első kinevezését Kispiacon kapta, 1954-ben. Itt – in medias res –, tánccsoportot, kórust, színjátszó kört szervezett, de a sport területén is megmutatta készségeit, érdeklődését.

Felnőtt, családos emberként, első „igazi” diplomáját Zágrábban szerezte andragógia- népművelés szakon, az már szinte természetes volt, hogy Magyarországon, Szegeden jött a második, a pedagógia-piszichológia. Doktori értekezését egy egészen új területről írta; „Lelki folyamatok modellezése” címmel. Minden tanulmányát értékesítette, hasznosította, a vajdasági magyarság épülésére, örömére.

Művészeti szervező hajlam is megmutatkozott rajta minden időben, minden szituációban. Úgy is, ha ifjúsági otthonba került, vagy akár a katonaság kereteiben élte életét. Zenei érzéke is kiteljesedett, öt éves korától kezdve – autodidaktából profiként –, megtanult 8-10 hangszeren játszani. Zenei munkája különösképpen abban az időben érte el fénykorát, amikor már imádott feleségével, Veronikával vehették magukra ezt a kedves terhet is. Gyermekeiket is ebben a szellemben nevelték, s példamutató harmóniában mutatkoztak meg nyilvánosan is, a szónak nem kizárólag zenei értelmében.

Szöllősy Vágó Lászlót, a népzene iránti vonzalma arra inspirálta, hogy meglett emberként tanuljon meg citerázni, ezt annyira fejlesztette, hogy csoportot is alapított, akikkel aztán sikert, sikerre halmozott. Úgy tartotta, hogy az a tény, mely szerint a népzenészek, néptáncosok vagy akár a versmondók, ma már személyes ismerősei egymásnak, éppen annak az eredménye, hogy valahová tartozónak érzik magukat.

Hitvallása volt: „minél több szállal kötődni egymáshoz, annál erősebbek vagyunk, de ha ez nincs, akkor porrá válunk.

De nem „csupán” ezt jelentette a népzenével való foglalkozás, erőt, reményt nyújtott mindazon szülőknek, akik – hasonlóan a Szőllősy házaspárhoz – biztosabb helyre menekítették fiaikat, a testvérpusztítás kényszere elől. Napi vigasztalást nyújtott a felfordult, zivataros időkben mindenkinek, aki csak útjába került, pedig őt és családját sem kímélte meg a háború vihara, és az önző, rövidlátó emberi karaktergyilkosok intrikája…

 

Ő azonban mindig, minden helyzetben megmaradt becsületes, másokat segítő, tanító polihisztornak.

A Magyar Szó újságírójaként is hű és tisztességes volt a lap arculatához, és ezzel saját népéhez. Mindemellett számos könyvet írt, amelyek mind, mind a művelődés-, a pszichológia- és az oktatástörténet tárgykörében mozognak. Rendszeresen publikált szakfolyóiratokban magyarul, szerbül, és jelentősek voltak fordításai is. Ezzel szép példáját adta az együttélésnek, és más nép értékeinek megbecsülésére is.

 

Feleségével, Veronikával együtt 28 tábort szerveztek, nevüket áldja a Népkör, a Ballangó, a Tücsökzenekar és még számos ének- és zenekar vagy rádiós rendezvény. Végül, de a legátfogóbb tevékenységét jelentette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségben végzett főtitkári munkája, valamint a Durindó és a Gyöngyösbokréta tanácsának elnökségi feladata.

Kitüntetések sorával értékelték munkáját, de ő leginkább a szakmai elismerésekre volt büszke, amilyen pl. az Aracs-díj, mert azt a vajdasági közösségtől kapta.

Néhány közhellyel küszködő felsorolás méltatlan arra, hogy ennek a csodálatos embernek az áldásos működését, a teljesség igényével mutassa be.

Honnan volt ennek a filigrán kis embernek ennyi energiája, ennyi pozitív kisugárzása, ennyi hite, szeretete mások iránt? Nem tudjuk, de volt, és ezzel nemcsak a délvidéki magyarság, hanem mindazok, akik abban a szerencsében részesültek, hogy bepillanthattak életútjába, áldó tisztelettel gondolnak rá, és tartják meg emlékét örök szeretetükben..

VÉGRENDELET

 

Ha majdan átfutottam

Göröngyös útamat,

S hova fáradtan érek,

A sír nyugalmat ad:

Márvány-szobor helyébe,

Ha fennmarad nevem,

Eszméim győzedelme

Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha

S megálltok síromon,

Zengjétek el a legszebb

Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,

Melynél a szív dobog,

Tán halva is megértem,

S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet

Barátotok felett:

Dalt érdemelt, mert költő,

Könnyet, mert szeretett.

(Eötvös József)