G.M. : Költő, író, műfordító, népdalgyűjtő, főszerkesztő, főiskolai tanár is Vagy. E soktétű tevékenységből melyik áll a szívedhez legközelebb és miért?

V.F.L.: A felsorolt szellemi tevékenységekben valóban érintett vagyok, ám közülük – ma már bizonyossággal kimondhatom – a költészet az, amelyet leginkább magaménak érzek. A vele való kapcsolatom középiskolás koromtól tart, s úgy hiszem, sikerült azóta bejárnom (ezt talán néhány versem is igazolja) mind a lelki-értelmi elmélyülés, mind a szakmai épülés legkülönbözőbb szintjeit.

G.M.: Mikor érezted először a visszavonhatatlan késztetést a versírásra?

V.F.L.: A „költő” rendszerint már első „művének” megszületését is kisebbszerű csodaként éli meg, de bizonyos idő elteltével maga is rájön, vagy ha nem, ráébresztik, hogy szellemi terméke koránt sem az, aminek szánta és hitte. Sokan felhagynak ilyenkor a múzsa hiábavaló zaklatásával, de vannak, akik nem adják fel. Jómagam 19-20 éves koromban írtam az első, ma is vállalható verseket, s amikor ezek a Tiszatájban megjelentek, először kezdtem hinni, hogy jó felé haladok. Ezt követően azonban sok minden történt az életemben, ami bizonytalanná, szaggatottá tette további fejlődésemet, míg 1982-ben megszületett egy vers, az Útban Törökország felé, amelynek magam lettem első, jó értelemben vett áldozata. Hatása alatt – jól emlékszem – szinte leestem a lábamról, s ma már bevallhatom, a boldog bódulatban elsírtam magam. Nálam ez volt az a pont, ahonnan nem lehet visszaút.

G.M. : Hogy kerültél kapcsolatba a népköltészettel?

V.F.L.: A népmesékkel kezdődött minden, de szűkebb környezetemben élő mesemondóval nem volt alkalmam találkozni. Pótolta viszont ezt a hiányt a maga módján édesanyám, aki a nagy európai mesegyűjteményeken nevelkedett, s így szerzett tudásából, természetes variációs képességéből sok minden igyekezett nekem átadni. A népköltészet alaptörvényeivel, majd műfajaival valójában első éves egyetemistaként ismerkedtem. Ebből az ismeretségből a nyári gyűjtési gyakorlatok során szorosabb barátság lett, majd az első önálló balladagyűjtés élményének köszönhetően, e barátság máig tartó vonzalommá, állandó kapcsolattá fejlődött, amelynek költői gondolkodásomra és képalkotási módszereimre gyakorolt hatását hiába is próbálnám tagadni. Mindent összevetve azt hiszem, miután alaposan megismertem és megszerettem, sokkal többet kaptam a népköltészettől, mint amit érte tehettem.

G.M.: Tudom, hogy népköltészeti gyűjtésen alapuló, összehasonlító tudományos munkáddal hoztad létre doktori disszertációdat. Milyen tapasztalatokat szűrtél le a vándortémák, motívumok kapcsán, a magyar és ruszin balladák vizsgálata során?

V.F.L.: A megállapítás, mely szerint a folklorisztikában összehasonlítás nélkül nincs elmélet, ma már közhelynek számít, hiszen az egykori viták tanulságaként már a Vadrózsapör idején nyilvánvaló felismeréssé vált, hogy a népköltészeti alkotások eredetiségének vizsgálatához az egyoldalú nemzeti szemlélet nem elegendő, s helyette, vagy vele párhuzamosan ki kell alakítani az összehasonlító folklorisztika módszertanát.

A magyar és a ruszin (ukrán) balladaanyag számos közös tartalmi és forma elemének felmérésében legelőször azt kell rögzítenünk, hogy népeink – magyarok és ruszinok – 700-800 esztendős közös történelme a gazdasági javak állandó és szükségszerű cseréje mellett a kulturális jelenségek mozgásának is teret nyitott. Az igen gazdag ruszin (ukrán) balladaanyag tartalmi elemeinek tanulmányozásakor huszonhat olyan balladatípust különítettem el, amelyek a magyar népballadákkal nyilvánvaló párhuzamokat mutatnak. Ezek közül a legfontosabbak: a csudahalott, a két kápolnavirág, a zsivány felesége, az idegenbe férjhez adott lány (másképpen: kényszerített menyasszony), az elcsalt menyecske, a három árva, a halott vőlegény stb. Vannak esetek, amikor a változatok mennyisége és stiláris jegyei alapján az átvétel iránya egyértelműnek tűnik, ám az összevetett típusok többsége esetében nagy a bizonytalanság. De nem is a dominancia megállapítása az összehasonlító kutatások legfőbb célja, hanem a népek közötti kulturális együttélés hangsúlyozása és kultúrtörténeti tényekkel való erősítése.

G.M.: Nehézséget jelentett-e Számodra a ruszin balladák fordítása, hiszen a magyar nyelv teljességgel elüt a szlávtól. Sokat kellett-e bíbelődni azzal, hogy a különleges verstani eszközök megfelelő módon kerüljenek a fordításokba. Vagy ez egy költőnek magától jön?

V.F.L.:A 70-80-as években gyűjtött kárpátaljai magyar népballadák kötetbe rendezése során vettem kézbe először a V. P. Lintur által 1966-ban kiadott kárpátaljai ukrán, azaz ruszin népballadákat, hogy alaposabban megismerjem tematikájukat, valamint a rendezés elveit. Az akkori, alapfokú ukrán és középszintű orosz nyelvtudásom együttesen is kevés volt a megértésükhöz, viszont vigasztalt némiképp, hogy a nyelvjárási fordulatok megfejtésében a szótár sem igen segíthetett. Rájöttem, hogy ezekkel a szövegekkel ismerkedni, barátkozni kell, s akkor előbb-utóbb felfedik kilétüket. Így is történt, aztán egyre inkább érezni kezdtem a kényszert, hogy megszólaltassam őket magyarul. Rájöttem, hogy a tartalmi és hangulati párhuzamokat leginkább a magyar népballadák vissza-visszatérő fordulataival, állandó nyelvi eszközeivel tudom visszaadni, s ha ehhez megtartom az eredeti ritmikát és légkört, a magyar változat hangzása nem lesz idegenszerű a magyar fülnek sem. Így fordítottam magyarra csaknem hetven, a magyar szakemberek számára is érdekes ruszin (ukrán) népballadát.

G.M.:A dallamokban sok az eltérés a két nyelv azonos típusú balladái között?

V.F.L.: Erre a kérdésre zenei képzettségem hiányában nem tudok szakszerűen megalapozott választ adni, viszont a fülem a népi dallamok iránt is fogékony. Csak erre alapozva mondom, hogy azonos dallamokat azonos balladatípusainknál sem találtam. Tudom azonban, hogy a ruszin népballadák nagy része kolomijkaszerű dallammal szólal meg, s bár ez a dallamcsoport jócskán jelen van a magyar népi dallamok között (Pl.: A csikósok, a gulyások kék lajbiba’ járnak, Neki mentem a Tiszának, neki Csetfalvának), magyar népballadáinkra nem jellemzőek. Ugyanakkor a rossz férj balladatípus ukrán változatait a magyar népdalaink között ismert, „Az egri ménes mind szürke, az egri kislány mind büszke” dallamra éneklik, amelyet én éppen ezért nem mernék magyar eredetűnek nyilvánítani.( Relle IVÁN Fityfiritty c. népszínművéből való, l890-ből. /Leszler József: Nótakedvelőknek, 125.o./ G.M.) Mellesleg megjegyzem, hogy a korábbi ruszin (ukrán) balladakiadványok nem közöltek dallamokat, majd csak a 80-as évek elején-közepén jutottak el az ukrán folkloristák a nagy, három kötetes ukrán balladaanyag dallamokkal való közzétételéhez.

G.M.: Pillanatnyilag Te Vagy Kárpátalján az egyik legismertebb népköltészeti gyűjtő. Hogy mennyire hiánypótló a munkád, az is bizonyítja, hogy a Vannak ringó bölcsők már három kiadást megért. Mikor lát napvilágot az Idegeny főd az én hazám című kárpátaljai népdalgyűjteményed?

V.F.L.: A Vannak ringó bölcsők harmadik, átdolgozott kiadása már tartalmaz húsz-huszonöt kárpátaljai magyar népdalt, amelyek ízelítőként szolgálhatnak az érdeklődőknek a teljes népdalgyűjtemény megjelenéséig. Rendszerezését, szövegeit tekintve ez az anyag is készen áll már néhány éve, azonban a dallamok többségének szakszerű lejegyzése fontosabb tennivalók miatt csak maradt, maradt, de nem lett elfeledve. Remélhetőleg az elkövetkező két-három évben ez a hiány is pótolva lesz, viszont az Együtt c. folyóiratunk hátsó, belső borítóján addig is közzéteszünk egy-egy igényesebb népi dalszöveget és dallamot.

G.M.: Versesköteteid a Széphistóriák, a Kivont kardok közt, 19 vers a hűségről és a halálról, a Világtalan csillag, a Harminchárom év, a Fecskehajtó idő, a Jég és korbács . Rendkívül míves verseidet minden műfajban megmutatod. Érezhető a felelősséged szűkebb hazád, és általánosságban az emberiség, a világ jövője iránt. Hat-e Rád a napi politika, éreztél-e tehetetlen dühöt egy-egy helytelen döntés vagy intézkedés megjelenésekor, amely azután egy tiltakozó vers születéséhez vezetett?

V.F.L.: A napi politika eseményei minden gondolkodó emberre hatással vannak, pártállástól függetlenül. Az állampolgár általában egy konszolidált belpolitikai és gazdasági körülmények között működő államban érezné jól magát, amikor a jövő – legalábbis a közeljövő – gazdasági és nemzetpolitikai tekintetben is belátható. Ehelyett azonban a pártok egymással való torzsalkodását tapasztaljuk, s ez negatív módon hat a társadalom minden rétegére, az alkotóművészre pedig különösképpen. A napi sérelmek, kudarcok, ilyen-amolyan szembenállások megviselik akkor is, ha a mű által azonnal nem reagál rájuk, de egy határon túl, ha az a bizonyos pohár betelik, és a művész hovatartozása pártonkívülisége ellenére is kiérződhet a műből. Ám amíg ez csak az utalások szintjén történik, a mű olvasható, élvezhető is lehet, azonban a közvetlen módon politizáló költészetnek ma alig van esélye a fennmaradásra. Ahhoz éles, olyan történelmi jelentőségű szituációk kellenek, mint 1948 vagy 1956.

G.M.: Lírai alkotásaid mellett nagy sikere volt a Tábori posta című memoár-regényednek. Elmondanád, hogy mi volt az a sajátos momentum, amelynek apropójából ez a humorral, átszőtt igaz mese megszületett?

V.F.L.: A Tábori postával rokon élményvilág a legtöbb katonaviselt férfi lelkében jelen van. Régóta tudjuk, hogy minden valamirevaló férfitársaságban, különösen, ha némi bor is fokozza a kedvet, rövid időn belül a katonaságra terelődik a szó. Én sem rejtettem véka alá katonatörténeteimet, így barátaimtól elég sok biztatást kaptam, hogy megírjam őket. Sokáig tépelődtem, milyen legyen majd az a könyv, míg a múló évek végül abban az emlékezéses formában érlelték meg bennem, amelyben ma olvasható. Azt már az elején lényegesnek tartottam, hogy ne az egykor ért sérelmekből, ne a harag és ne a bosszú tégláiból épüljenek a fejezetei, hanem a megértés, a megbékélés és szeretet sokkal időt állóbb anyagából. S bár azt a két esztendőt valóban ifjúságom legszebb időszakában rabolták el tőlem, ma már kimondhatom, hogy nem volt teljesen hiábavaló. Emberek közt voltam ott is, igaz, szinte állandó fegyelemben, de önmagam legyőzése árán megtanultam alkalmazkodni a kezdetben idegen közösséghez és környezethez, s ennek a készségnek későbbi életemben sokszor vehettem hasznát.

G.M. Elnöke Vagy a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt c. folyóirat szerkesztőbizottságának. Itt a végeken, milyen segítséget tudtok szerezni, ehhez a rendkívül igényesen megjelentetett művészeti folyóirathoz?

V.F.L.: A Kárpátalján élő magyar irodalmároknak a 60-70-es évektől dédelgetett vágya egy irodalmi-kulturális folyóirat létesítése. A rendszerváltozás környékén létrejött irodalmi-kulturális lapok (Hatodik Síp, Pánsíp) viszonylag rövid ideig működtek, s megszűnésükkel a kárpátaljai magyarság ismét nyomtatott fórum nélkül maradt. 2002-ben azonban Nagy Zoltán Mihállyal és Dupka Györggyel felélesztettük az ungvári fiatal alkotók egykori (1966-67) Együtt című szamizdat-kiadványát, s azt negyedévi periodikaként, 2012-től pedig már kéthavonta jelentetjük meg 300-400 példányban. Ez nem olyan sok – mondhatná bárki –, azonban az itt élő nemzetrész számarányához viszonyítva, a közkönyvtárak, iskolák és egy szűkebb, de állandó olvasóréteg ellátására elegendő. Remélhetőleg jó úton haladunk, s ezt a világhálón megjelenő elektronikus változatunk mára százezret meghaladó olvasótábora is jelzi. Az ukrán államtól semmilyen anyagi segítséget nem kapunk, magyarországi közalapítványok és az NKA támogatásával, mintegy 1,5 millió forintból gazdálkodva adjuk ki a lapot.

G.M.: Milyen érdeklődést tapasztalsz a főiskolán a fiataloknál az irodalom, a kárpátaljai magyar irodalom iránt? Olvasnak-e eleget tanítványaid?

Lesz-e utánpótlás tanítványaid között a régi és az újabb magyar irodalom, a magyar nyelv ápolására és megtartására?

V.F.L.: Az én ifjúságom idején az irodalomnak, ezen belül a kortárs magyar irodalomnak is sokkal nagyobb volt a tekintélye, mint ma. A 70-es években szinte minden fontos magyar könyv eljutott Ungvárra, s az sem lényegtelen, hogy mindez a diákok számára is megfizethető volt. Mára viszont a kiadványok mennyisége megtízszereződött, s nem jó jel, hogy ezt a folyamatot követte a könyvek ára is. Így sokkal körülményesebb a minőségi irodalomban való tájékozódás, a közvetlen könyvbeszerzés nehézségeiről pedig már beszélni sem érdemes. A legtöbben a világhálóról tájékozódnak, valóságos könyvet pedig – gimnáziumban vagy főiskolai csoportokban – ott vesznek kezükbe a fiatalok leginkább, ahol felkészült és lelkes irodalomtanárok működnek.

A kárpátaljai magyar irodalom oktatásával – szerencsére – más a helyzet. Szülőföldünk irodalmának egyes alkotásaival már a középiskolákban ismerkedhetnek fiataljaink, a főiskolai, egyetemi magyar szakos csoportokban pedig féléves, kötelező tantárgyként találkoznak vele. Beregszászban, a II. Rákóczi Ferenc Magyar Tanárképző Főiskolán Penckófer János kiváló irodalomtörténész kollégám adja elő, aki azon túl, hogy a téma legavatottabb szakértője, maga is jeles prózaíró és költő. Tapasztalata szerint a hallgatók jó része már csak betyárbecsületből is elolvassa a kötelező műveket, mert azok többnyire a mi kis helyi múltunkkal, elődeinkkel foglalkoznak, rólunk szólnak, s jórészt a szerzők is közelünkben élnek. E fiatalok között vannak tehetséges, szorgalmas fiúk és lányok, akik egy életre beleszeretnek az irodalomba, aztán különböző doktori iskolákban belemerülnek egy-egy szakterület vagy szerző elmélyültebb kutatásába. Így van ez jól. Amint a szépirodalom újul, fejlődik, úgy készülődik és halad nyomában a recepció leendő képviselete.

G.M.: Engedd meg, hogy felsoroljam elismeréseidet, mert Téged túlzott szerénységed meggátol ebben: Kilencek díja – 1983, Pro Cultura Hungarica emlékplakett – 1991, Magyar Művészetért-díj – 199vari_fabian_laszlo2, Berzsenyi-díj – 1993, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kemény Zsigmond-díja – 1998, Bethlen Gábor-díj – 2001, József Attila-díj – 2003, a Lakitelek Alapítvány és az Antológia Kiadó Kölcsey-díja – 2003, Balassi Bálint emlékkard – 2004, Tőkés László-díj – 2004, Szabó Zoltán-díj – 2004, a Magyar Művészetért Alapítvány és a Herendi Porcelánmanufaktúra RT Bartók Béla emlékdíja – 2006, Ratkó József-díj – 2007, KÓTA díj – 2007, a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2011, Arany János-díj – 2011.

Ezek közül melyik a legfontosabb Számodra? Miért?

V.F.L.: Melyiket emeljem ki a kilenc közül? – válaszolhatnám Jókaival, mert a kérdés által az ő vargájával kerülök egy sorba. A Kilencek Díja volt az első,1983-ban, azért kedves. A Magyar Művészetért Díj 1992-ben talált rám, a Bethlen Gábor-díj Illyés, Csoóri, Nagy Gáspár szellemiségének köteléke, a József Attila-díj állami elismerés, a Balassi-emlékkardra, barátaim sorába magam is nagyon vágytam, a Kóta-díj népköltészeti gyűjtőmunkám elismerése… Ha azonban csak egyet kell kiemelnem, hát legyen: egy magamfajta költő számára a Balassi-emlékkard a legszebb.

G.M.: Nem kerülhetem meg a világ legsablonosabb kérdését: mivel fogod meglepni legközelebb az olvasóidat?

V.F.L.: Verset, ha nem is túl gyakran, de folyamatosan írok, és közlök a Kortárs, a Hitel, a Magyar Napló, a Bárka oldalain. De közöltem nemrég a Kortársban egy hosszabb részletet a Vásártér című prózai munkámból, amelyben meglehetős részletességgel írok gyermekkorom első tíz esztendejéről. Nincs kizárva, hogy éppen ez lesz a következő könyvem.

G.M.: Köszönöm a beszélgetést.

Útban Törökország felé

(1717.szeptember 15-21.)

 

Mindkét hazából kiárvulva,

csak hitünkben töretlenül,

lelkünk holdfehér vásznaira

Isten árnyéka nehezül.

Alattunk reménnyel ringó gályán

pogány föld felé futunk,

hol a Patróna glóriáját

ölti magára jó urunk.

 

Otthon zsibbadást hord az ájer,

a vetést véreső veri,

elhullajtják virágaikat

az akasztófák ágai.

Hatalmas hittel hisszük mégis,

hamarost lesz majd visszaút,

és a tengertől visszakapunk

lobogót, várfalat, falut.

 

Vágyódik ezért a szemgolyó

a gyertyafényhomály után,

verejtékezve áll a kéz

a körbevándorló kupán.

S mikor minden vérlobbanást

testmeleg indulat hevít,

daccal reccsenti szét a szó

a fogak porcelánjait:

 

Hasítsd meg, Uram, az egeket,

kell most nagyon az áfium!

Végtagjainkba szegeket

veret az evangélium.

S mert Pilátus kezeit mossa,

álmain csak átsuhanunk,

de az árbockeresztről újra

feléd fordul ábrázatunk…

 

Eljő, ím, újbor ünnepe is,

Úr asztalánál nem várnak ránk.

Szánk szögletén csöndes patakban

szakadni kezd a Miatyánk…

Ármányos félhomály szállja meg

a hajósok szemgödreit.

Sodorják felénk a fellegek

Drinápoly karcsú tornyait.

(Vári Fábián László)

Dr.Gerzanics Magdolna

www.gerzanics.hu