Kedves Laci!

Tudom, nem illik egy búcsúzásnál ilyen közvetlen megszólítást alkalmazni, én mégsem vagyok képes Irányodban a Lászlót, a tanár urat használni. Nem tudom, mert az lehetetlen, hogy Te ilyen váratlanul elmenjél, itt hagyjál ennyi kedves hozzátartozót, munkatársat, tanítványt, mindazokat, akik tiszteltek, becsültek és szerettek Téged.

Te voltál az, aki csendben – melldöngetés nélkül –, végezted a munkádat, tanítottad a gyermekek százait, és aki minden önként és Rád rótt feladatodban tökéletesen helytálltál. Jókedvűen, viccelődve tanítottad meg tanítványaidat, hogy a múltat tisztelni kell, megbecsülni és továbbadni.

Te magyar-történelem szakos tanárként kezdted a pályádat, s megmaradtál mindvégig a magyar nyelv őrzőjének is. Rád nem hatott a romló, túlságosan „változó” nyelv világa, ha szóltál, akkor a legszebb nyelven közölted gondolataidat, mondanivalódat.

Hány csoportot bocsátottál útjára, hány fiatalnak töltötted meg a tarisznyáját a jóval, a széppel, megvédve őket a jövő nehézségeitől, hiszen ők már különbséget tudtak, tudnak tenni, a jó és a rossz között. Ők már megtanulták, mi az érték, de azt is, hogyan kell a messze távoli vidékre elvinni azt és megtanulni, megőrizni az ő szépségeiket is. Saját gyermekeidet is ilyen szellemben nevelted.

A sok arany fokozatnak, nagydíjnak, aranypávának se szeri, se száma, amelyeket mind, mind kemény munkával értetek el. Ezzel örömet szereztél tanítványaidnak és annak a közönségnek, akiknek szerencséje volt hallgatni Benneteket.

Minden nyáron kötelességednek érezted, hogy citera- és népzenei tábort vezess Erdélyben. Vitted az itteni tanítványaidat is csak azért, hogy erősítsd a távoliak lelkét, érezzék, igenis törődünk velük, hogy féltjük, szeretjük őket, a mieink pedig ismerjék meg a távolba szakadt ősi kultúránkat is. Te ezt is felsőfokon tetted, mint ahogy mindent. Ott álltál a színpadon a „lányaiddal”, fiaiddal, kicsikkel és nagyokkal. Ha kellett, citeráztál, ha kellett furulyáztál, énekeltél és mindig, mindent maximálisan, magasra tartva a mércét, mert „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.(József A.).

Kedves Laci! A Vass Lajos Népzenei Szövetségben is, Horváthné Bakos Ilona mellett, a legzűrzavarosabb időben vállaltad a segítséget, a megosztott elnökhelyettességet, amit szintén nagyszerűen végeztél. Az, hogy megmarad több ezer produkció, műsor, szinte egyedülálló archívumunkban, az is Neked köszönhető.

Az utókor áldani fogja nevedet.

Az utókor? Vajon a jelen megbecsült eléggé? Te, az elkötelezett, sokoldalú, fáradhatatlan, vajon miért nem voltál azok között, akik valamely magas kitüntetéssel rendelkeztél?

Hagy közöljem Nagy Laci utolsó levelét, amelyet a Oroszlányi Bányászkör adventi műsorának meghívójára írt. Igényességére, pontosságára jellemző:

… Köszönjük a szíves meghívást, de idén nem tudunk részt venni az eseményen. Ennek oka hogy nov. 16-án és 22-én, valamint 23-án országos jelentőségű versenyen, minősítőn veszünk részt. Mivel ezekre készülünk, nem tudunk új adventi műsorral színpadra állni. Régi repertoárral, vagy egyéb csokorral pedig nem tartjuk illendőnek. Megértését megköszönve: Nagy László, a Gerlice citerazenekar vezetője.”

Laci! Búcsúzunk Tőled, de tudjuk, érezni fogjuk többször, hogy itt Vagy velünk, figyelsz, segítesz bennünket, mert az a tűz, amelyet Te gyújtottál lángra annyi gyermekben, felnőttben, annak örökre égni kell..

Hagy legyen a végszó Mécs Lászlóé:
…És visszamégy a földbe

nagy pihenést keresve,

és úgy fekszel a földben,

mint márványban az Eszme,

mint hullámban a hullám

a mélységek felett

s a Föld, a nagy koporsó

az űrben száguldoz veled!

(Elégia)

 

Dr..Gerzanics Magdolna

www.gerzanics.hu

Nagy_Laci_szabadegyh_20130824_Eger