A tehetség elég?

Művész. Nő. Külföldön. Őszintén.

Hol volt, hol nem volt egy kislány, aki egy furulyával útnak indul és tizenhárom évesen már versenyt nyer. A Liszt Ferenc Konzervatóriumtól a Brémai Művészeti Főiskoláig nagyon izgalmas út vezet. Mert ő az a lány is, aki félelmei ellenére tovább indul, aki bébiszitterkedik Bécsben, aki teljesítményével a Soros Alapítvány támogatását elnyeri, hogy a Bécsi Művészeti Egyetemen tanulhasson. És ő a sikeres furulyatanárnő is, aki nem mellékesen két kisfiú, Balthazár és Charles édesanyja.

Bogi őszinte és szívet melengető válaszai következnek egy mesés ámde munkával teli életútról, hivatásról, külföldön való beilleszkedésről…

Boglárka interjú fuvola

Egész életedet a furulya varázsolja, elképesztően érdekes utat rajzolt neked. Hogy is kezdődött?

7 éves koromban a zeneiskola mellé költöztünk Oroszlányban, s egy évvel később vetődött föl a kérdés, nem lenne-e kedvem járni, ha már úgyis ott lakunk. A furulya olcsó, könnyen beszerezhető, így úgy kezdtem, mint sok más muzsikus is, hogy ez egy kezdőhangszer, s talán később váltok majd másra. De aztán benne ragadtam. Szerettem kamaramuzsikálni, volt egy fiatal, nagyon elhivatott tanárnőm, a Lados Lilla, aki először egy triót, majd egy szextettet alapított velünk. Mindig hagyott vezető szólamban játszani, ez nagyon imponált nekem. Így az első jelentősebb barátságaim és sikerélményeim is a hangszerhez köthetőek.

Hogyan jött a képbe külföld? Hogyan kerültél Bécsbe? Beszélted a nyelvet?

A szegedi konzi befejezése után ugyanott, ugyanannál a tanárnál folytattam a főiskolai tanulmányaimat is, Lőrincz Lászlónál. A szép és gyümölcsöző középiskolai évek után azonban egyre inkább nyugtalanított a tudat, hogy már nem tudok többet tanulni és még van hova fejlődnöm. Magyarországon erre nem adódott lehetőségem. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy tanárképzőre felvételizek és abbahagyom a zenei pályát. Nagyon féltem külföldtől. Hosszas rágódás után végül Bécsre esett a választásom. Oroszlánytól nincs nagyon messze és akadtak magyar kollégák is szép számmal. Prof. Rudolf Hofstötter osztályába kerültem. Nehéz volt az indulás, nagy a kultúrsokk és igen, a nyelvet sem beszéltem.

Ez talán az egyik legnehezebb dolog, amikor álmainkat, vagy akár a párunkat követjük külföldre. Te hogyan tanultad meg a nyelvet?

Hetekig ki sem mertem mozdulni a szobámból, megszólalni sem. Borzasztó volt. De kb. fél év után kezdtem belejönni. Az első év végén találtam az egyetemen egy kiírást, ahol bébiszittert keresett egy hölgy hetente két délután, cserébe nála lakhattam egy saját szobában. Fölhívtam, megismerkedtünk és rögtön eldőlt, hogy én leszek a nyerő.

Christina félig görög, félig osztrák, az egyik legemberségesebb személyiség, akivel valaha találkoztam. Bár a bébiszittere voltam, soha nem érzékeltette ezt. Családtagként kezelt. Együtt jártunk bulizni, moziba és rengeteget beszélgettünk. Tőle tanultam meg németül. Magyarországról csak a családom és a Soros Alapítvány támogatott. Utána az osztrák államtól kaptam a zsíros ösztöndíjakat, hogy folytatni tudjam az egyetemet. Hogy honnan jöttem? Nem számított. A hangsúly a tanulmányi eredményen volt. A professzoromnak köszönhetem, hogy fölléphettem a Kunsthistorisches Museumban és azt, hogy egyszer eljátszhattam a Telemann: a-moll szvitet zenekarral. Az egyik legszebb emlékem. Személyesen vezényelte a zenekart, nem is akárhogy.

Aztán Bréma következett…

Igen. Igazából ez volt az a lépés, amit már korábban meg kellett volna tennem. Öt évig éltem Bécsben és nehezen szakadtam el a várostól. Eredetileg két év után dobbantani szerettem volna, de nem ment, holott szakmai szempontból tudtam, hogy ez nem jó út már nekem. Sajnos a lelki fejlődésem az mindig kicsit lassabban halad. Akkor nagyon szenvedtem a döntésemtől, sajnáltam a profomat otthagyni, nagyon jó ember és szeretett tanítani is engem. De tudtam, hogy Han Tol ki fogja belőlem hozni a legjobbat, mert részt vettem nála egy kurzuson és pont azt az oldalamat támogatta, az önálló és kreatív munkát, amire már egy ideje Bécsben nagy szükségem volt. A beilleszkedés Brémába kicsit gördülékenyebben ment, tudtam a nyelvet, érettebbé, szuverénebbé váltam addigra.

Itt ismerted meg a férjedet, aki orosz…

Igen, a Brémai Zeneművészeti Főiskola, mint a többi németajkú zenei intézmény is, eléggé nemzetközi. Úgy saccolom, kb. a diákok fele külföldi. Jönnek a világ minden tájáról. A férjem, Roman Baykov a főiskola egyik legjobb hegedűse volt, sok fontos projektben dolgozott már. A menzán ismerkedtünk meg. Romantikátlan helyszín, de 11 éve tartó kapcsolat lett belőle jóban-rosszban. Rengeteg kihívás elé állít, sokat erősödtem emberileg általa, ugyanakkor inspiráló is. A legérdekesebb szakmai projektem kétségkívül a duónk. Idegen vizekre eveztünk, olyan zenéket is játszunk, amik furulyán idáig sosem hangzottak el. Ilyen Louis Moyse duója, vagy a Derya, amit Mehmet Aktug komponista a férjem kérésére dolgozott át nekünk.

Rengeteg koncert, rádió- és televíziófelvétel. Mesélj egy kicsit erről…

Amíg az ember fiatal és tehetséges, könnyen nyílnak az ajtók és sok helyen szívesen látják. Ennek köszönhetem a legtöbb fellépésemet is. A brémai főiskolán keresztül több professzionális projektbe is bevontak, ahol olyan művészekkel zenélhettem együtt, mint Hille Perl, vagy Manfred Cordes, aki a Weser Renaissance karmestere. Alakultak a diáktársaimmal az együttesek, egy ideig Alina Rotaruval és a Luxurianssal játszottam.

Aztán olyan dolog történt, ami minden nő életét képes megváltoztatni…

Igen, a gyerekek megszületése fenekestül felforgatta az életem és más dolgokra helyeződött a hangsúly. A koncertezésnek időlegesen 2011-ben vége szakadt. Szerencsére a tanulmányaim alatt végig tanítottam is, a brémai diplomám után már egy komoly privát osztályom volt, 30 órában dolgoztam egy héten és szép eredményeket értünk el a növendékeimmel. Nagyon szerettem.

Három éve viszont ismét költöztél, immáron családdal. Detmoldban, teljes állásban dolgozol kisgyerekes külföldi anyukaként. A klasszikus kérdés jön: de hogyan csináltad?

A gyerekek megszületése után tudatosult bennem, hogy gyökeret kell vernünk valahol. Sokáig tépelődtünk, hogy Brémában maradjunk e. A város művészetkedvelő, ott volt az osztályom. Ugyanakkor két gyerekkel nehéz lett volna egzisztenciát teremtenünk és mindemellett magas színvonalú oktatást is biztosítanunk a srácoknak. Bréma elég drága, a büdzsénk nem volt túl rózsás négy főre lebontva. Hiányoztak a rokonok is. Balthasar fiam 4 hónapos, Charles két éves volt, amikor eldöntöttük, Detmoldba költözünk és újrakezdünk mindent. Itt él férjem édesanyja. Roman a mai napig szabadúszó zenekarokkal dolgozik, így neki az egész nem volt rázós, valamivel többet utazik, mint előtte.

És neked? Te hogyan élted meg ezt a váltást?

Nehezen. De a szerencse mellém szegődött és az első iskola, ahol kiraktam a hirdetésem, hogy furulyaoktatást vállalok, két nap múlva fölhívott, hogy lenne 12 gyerek, mennék -e. Természetesen elvállaltam. Mostanra 25 növendéket tanítok délután 15 órában. Tudatosan alakítottam így, nem szeretnék a fiaim életéből kimaradni, így a délutánok egy részét velük tölthetem. Délelőtt a detmoldi színház kosztümosztályán dolgozom félállásban, teljesen mást csinálok, de közalkalmazotti jogviszony, annak minden előnyével és biztonságával, ami a gyerekek miatt nagyon fontos. Detmold egy középméretű város aktív kulturális élettel és jó iskolákkal, 30 %-al olcsóbb egy nagyvárosnál és jelenleg jobban keresek, mint Brémában. A fiúk gyakran találkoznak a nagymamával. Tehát a váltás minden nehézségével együtt megérte.

Baykov Boglárka furulyaBaykov Boglárka furulya

Olyan helyen élsz, ahol rengeteg a bevándorló.

Szó szerint rengeteg. Sok az orosz, ők teszik ki a túlnyomó többséget, de egyébként színes a paletta. Vannak magyarok is. lassacskán fölfedezzük egymást. Sok a menedékkérő, viszont nincsenek olyan attrocitások, mint a franciáknál, vagy az olaszoknál. A bizonytalan státuszúak a belvárosban laknak egy gimnázium mögötti kollégiumban. Nincsenek magukra hagyva. Jönnek a diákok a gimiből, ismerkednek velük. A jobb sorsú édesanyák viszik a ruhacsomagot, a babakocsit. Segítenek jó szóval, tanáccsal. Nemrég adtak ki egy csomó letelepedési engedélyt, sokan mostanra egy eddig lakatlan városrészben élnek. (Detmold egy kiüresedő katonai támaszpont) A rendre rendőrök vigyáznak,sok a szociális munkás és a kerület nincs leválasztva a belvárostól, vagy az élhető lakónegyedektől. Könnyű mindenhova gyalog eljutni. Ezzel akadályozzák a gettósodást. Igyekeznek a környékre olyan családi eseményeket szervezni, ami sok embert vonzhat. Vannak lakásprogramjaik, a szociális bérlakásokat rendszeresen felújítják, korszerűsítik. A munkálatokat pár mester és azok tanítványai végzik, így több legyet ütnek egy csapásra. Olcsó, de egyben jó , közben van integráció és munkahely is, végül szép és megfizethető, környezetbarát otthon azoknak, akik nem kezdőtőkével jönnek ide.

Két legénykét hoztál világra Németországban. Sok kismama nevében kérdezem a tapasztalataidat: milyen az ellátás, milyen volt ott szülni?

Mindkét várandósságom alatt magas szintű orvosi ellátásban részesültem, mindent a betegbiztosító állt. Szülésfelkészítésen, meg terhes tornán nem voltam. A dolgot a Jóistenre bíztam, a nyolcadik hónapig dolgoztam mind a két gyerekkel. A szüléseim háborítatlanul zajlottak, nem kértem érzéstelenítést és mind a kétszer bábával és könnyen szültem. Nagyon profik voltak. Pontosan tudták, hogy arra van szükségem, hogy hagyjanak békén. A férjem is nagyszerűen támogatott mind a két alkalommal. Csöndben fogta a kezem és rengeteg energiát kaptam töle. És mindez kórházban, modernül felszerelt szülőszobával és extra gyerekosztállyal, ha bármi probléma adódna. A német állam mindkét terhességem után egy évig folyósította az Elterngeldet, amit a nagyobbik fiam három hónapos koráig vettem csak igénybe, onnantól visszamentem tanítani. Szabadúszó tanárként járt a teljes fizetésem mellett is Charles egy éves koráig plusz 300 Euró. A betegbiztosításom egyébként a Künstlersozialkassén keresztül folyt, ami egy szuper találmány a németeknél.

Baykov Boglárka furulya

A fiúk multikultiban nőnek fel, ahogyan te szoktad mondani…

Igen, hallanak otthon németet, oroszt, magyart. Ennek köszönhetően németül és magyarul folyékonyan beszélnek. Oroszul kevésbé, de sok mindent megértenek és több orosz gyerekdalt is tudnak. Az óvodában és a bölcsődében is sokféle nemzetiséggel találkoznak, nekik ez szerencsére teljesen természetes már.

Charlie egyik legjobb barátja Arman, aki egy félig iráni, félig francia kisfiú, Balthasáré Yuma, akinek az anyukája német, de apukája montenegrói. És ott van az ovin kívüli legjobb barát, Vincent, magyar édesanyával és szerb apukával.

Bogi, a facebookon a minap az írtad, hogy “elvagyunk szépen, színesen.”

Igen, megvagyunk. Mert meg akarunk lenni. Mert integrálódni akarunk. Élni akarunk és szeretni, nem pedig elfuserálni mindent ezen a kivételes bolygón a világmindenségben. Mert az élet egy véletlen, egy nagyon szép ajándék. Ezt igyekszünk a mindennapokban szem előtt tartani és ennek jegyében neveljük a fiúkat is.

Melyik országot tekinted most otthonnak?

Otthon már egyértelműen Detmoldban vagyok, de a magyar családommal összeköt egy láthatatlan zsinór és a mai napig jobban megértem a magyar, vagy más kelet-európai lelkületet, bár már nem minden esetben tudok azonosulni vele.

Mennyit változtatott a személyiségeden ez a kalandos út?

Sokat. Azt hiszem szerényebbé, hálásabbá, alázatosabbá és toleránsabbá tett. Egyszóval bölcsültem. Nagyon nehéz, de nem bántam meg. :-)

Ha kérdeznél Boglárkától, tedd meg itt kommentben, én pedig hozom a válaszokat!

Baykov Boglárka honlapja:

http://boglarka.baykov.eu/

 

A riportot készítette:Hegedüs Tímea Szilvia – Németország

Ha felcímkézem magam, társ, anya, végzettségem szerint rajz szakos tanár és művelődésszervező, kulturális menedzser, aztán még ifjúsági referens, vidékfejlesztési menedzser, dekoratőr, sőt még divat asszisztens is vagyok.

Illetve ezek egy része már nem, hiszen 2011 óta a „hogyan változom Norddojcslandban” projekten dolgozom.

Részletesebb bemutatkozás itt.

forrás: Nők Külföldön Blog