Die Donau fließt und wieder fließt
wohl Tag und Nacht zum Meer.
Ein’ Well die andere weiterzieht
und keine siehst du mehr.
All’ Frühjahr kehren die Schwälblein zurück,
der Storch kommt wieder her,
doch die gern Ungarn zogen sind,
die kommen nimmermehr.

(Népköltés)

A Duna a tengerbe folyik
nappal meg éjszaka.
Hullám hullámot csalogat,
egyet se látsz már soha.
A fecske tavasszal visszatér,
gólya száll valahova,
de aki Magyarországra ment,
Nem jön már vissza soha.

Kalász Márton fordítása

Zene: Baeger Imréné Emmer Anna, Baudentisl Ferencné Hartmann Gizella, Búzer Józsefné Ströcker Gizella, Dunaszentmiklóról

Az 2012. március 17-én – Együtt élünk – címmel hangzott el előadás, a Komárom-Esztergom megyei Szomód Községben. El kell árulni, hogy 18 évvel ezelőtt, azonos címmel készült egy film, amely bepillantást enged a nézőnek a megye hagyományaiba, emlékeibe. És hogy miért ez a címe? Mert a magyarok mellett németek, szlovákok, élnek szép számmal EGYÜTT.
Véleményem szerint, ebben a két szóban – együtt élünk -, valamilyen pozitív tartalom van, s e szétszakított, ellenségeskedő világban, ez ugyancsak érték. Én már a film készítésének idejében, amikor még talán nem volt ennyire mély az emberek közötti árok, már akkor is úgy éreztem, hogy a legfontosabb ebben az eléggé szűkké vált országunkban, hogy az együttélés békés és szeretetteljes legyen. Talán ez egy kissé patetikusnak tűnik, de életem során, akár előadásokat tartottam, tanítottam, netán színpadra állítottam gyűjtéseimet, esetleg csoportok működését zsűriztem, mindig az vezetett, hogy mi azért vagyunk a világban érdekesek, okosak és szépek, mert sokszínűek vagyunk, mert hatunk egymásra, mert megbecsüljük, megvédjük azt amink van, amit őseink ránk hagytak, és ránk hárul az a feladat, hogy gyermekeinknek, unokáinknak továbbadjuk.

Schatz György és felesége, Dunaszentmiklós

Annak idején, mint fiatal pedagógus, a népdalgyűjtést is feladatomnak éreztem, s a magyar mellett felfedeztem a német népzenét is, mint ahogy a későbbiekben a szlovákot is. Ez azután meghatározó lett az életemben…
Ezen a szép tavaszi napon, Szomód – ez a kedves, Tata közeli település – volt kíváncsi múltjára, hagyományaira. Mivel az előadó jómagam voltam, a korábban elkövetett filmemet is segítségül hívtam mondandómhoz.
Buser András, Szomód Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke kért fel, s olyan lelkiismeretesen készítette elő az eseményt, hogy a művelődési ház kisebbik előadó helyisége zsúfolásig megtelt, a hely csaknem kicsinek, az idő pedig kevésnek bizonyult. Segítségére volt Sziliné Laub Éva, az önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke.
Látogatásom alkalmával, először is megismerkedhettem a helytörténeti gyűjteménnyel, amely a leggondosabb “tálalásban” gyönyörködteti a látogatót. A szakszerűen elrendezett kiállítás, Nemes Jánosnak, a szomódi Helytörténeti Egyesület elnökének remek munkája. Dicséret és köszönet érte. Bármelyik néprajzi múzeum megirigyelhetné.
Mielőtt rátértem volna a megye nemzetiségi kérdésére, azon belül hangsúlyozottan a németek betelepülésére, kicsit általánosságban érintettem a témát.
Az egész országban, – természetesen, már Trianont évszázadokkal megelőzve -, számos alkalommal történt a németek betelepítése.
A honfoglalás kori vizsgálódások szerint, már az árpád-házi királyaink rokoni kapcsolatai és a nyugati katolizáció révén, sok német lovag telepedett le Magyarországon, akiknek birtokokat adományoztak. Ők szívesen hozták magukkal alattvalóikat. De ez jellemezte a házasságokat is, lásd István királyunk és Gizella esetében.

Szomódi gyerekek

Az első hullámú német telepesek a 11-12. században, szinte kivétel nélkül földművesek voltak, akik erdőirtásokkal teremtettek maguknak, megmunkálásra alkalmas termőföldet. A későbbiekben pl. a tatárjárást követően, IV. Béla a nagy országépítési program keretében, főleg a felvidéki bányavidék szakembereit és különböző kézműveseket hozott be országunkba. Noha az első bányászati munkások szlávok voltak, a hegyek értékeinek a sikeres felszínre hozói viszont már a német telepesek.
Az egyházi rendek meghonosodása is hozta magával a nyugatról történt bevándorlást. Dél-német szőlőművesek érkeztek francia és itáliai szakemberek mellett.
A második hullámban, az ú.n. városlakók, a későbbi polgárokká váló lakosok jöttek, akik bérleményekből éltek, vásárbírák, esküdtek lettek.
A magyarországi németek letelepedése pontosan követte a túlnépesedett,
szegénységgel sújtott nyugati folyamatot, amelyben megélhetési lehetőségeket remélve, Európa keleti felébe vándorolt a nép, hogy új falvakat, városokat hozzon létre. Az egyik forma zártságot mutat, tehát zárt tömbben adott lehetőséget a letelepedésre, a másik viszont beékelődve fogadta be az új kolonusokat. Mindkét esetben kiváltságokat élveztek. Itt jegyzem meg, hogy pl. a későbbiekben, Mária Teréziának még arra is gondja volt, hogy csinos házak épüljenek a németek között, tehát az egész közösség, viszonylag egységes, képet mutasson, a jólét bizonyos szintjének megjelenésével. A Ratio Edukationissal pedig a német nyelvű tanulást tette általánosan elérhetővé, ami azzal is járt, hogy ezek a szépen kialakított falvak önálló német nyelvű papot és tanítót kaptak minden esetben.
A tatárjárást megelőzően, a német földön már elterjedt “Bauerlehen” néven jelentek meg, a Fertő-tó, Moson, Vas és Sopron megyékben a földművesek. Ez azt jelentette, hogy korábban a birtokok a települések határáig terjedtek, de ezt az új rendszerrel kezdték megszüntetni, s kialakították a telkes formát, amelyekhez azután erdő, legeltetés stb. járult. De ez már a szabad költözés jogát jelentette, amit “német jog”-nak neveztek.
A paraszti munka jelentőségét a tatárjárás történései, a nagy mértékű népességvesztés is emelte. Ez volt az oka az újabb bevándorlási hullámnak, ekkor azonban, már nem járt olyan előnyökkel, kiváltságokkal, mint előzőleg, mert a földesúr, akinek a fennhatósága alá kerültek, nem menthette fel őket a király, vagy a püspökkel szembeni kötelezettségek alól (pl. a tized).
Egy időhöz kötött előadás nem foglalkozhat teljes részletességgel az egész Magyarországon létrejött német települések alakulásával, de érdekes bepillantani abba, hogy miként változtak a foglalkozások. Amikor a kisebb helyeken megszűnt az érc kitermelése, akkor pl. a bányászoknak is át kellett térni a gazdálkodásra. Ezt nekik is az erdőirtással kellett kezdeniük. A földrajzi viszonyoknak megfelelően, a Felvidéken megtanulták -többek között -, a fűszerek, pl. a sáfrány termelését. Mivel a korábbi, bányászoknak járó előnyöket elvesztették, sokan jobbágysorba süllyedtek.
A városalapítás a németek kezébe került, aminek következtében a 13-14. század végéig városaink elnémetesedtek, vezetőiket is szinte kizárólag maguk közül választották.
Mivel külön kérdést kaptam arra vonatkozóan, miként alakultak a vallási hovatartozások, így érintőlegesen erről is ejtek néhány mondatot. Említést kell tenni az ú.n. Heidelbauerekről (pusztai paraszt). Ők a Fertő-tó vidékére a reformáció idején, az osztrák birodalmi lovagok elől menekült, lutheránus parasztok voltak.
Külön előadás témája lenne az erdélyi szászokkal való foglalkozás, akiknek szintén jelentős és meghatározó volt az életükben a reformáció (1530-1560 között zajlott le), mégpedig a lutheri irányzat. Itt csak annyit, hogy a szász, ugyanolyan gyűjtőfogalommá vált, mint a sváb vagy a tót elnevezés. Tehát nem a származási helyet jelöli.
Hosszasan lehetne beszélni még a foglalkozások változásáról, a nép leleményességéről, alkalmazkodási képességéről, de ez meghaladná az időhatárokat.
A történelmi áttekintésből csak annyit, hogy Komárom-Esztergom megyébe, főleg a harmadik hullámban, azaz a török dúlás, majd a Rákóczi-féle szabadságharc bukása, illetve ennek következményeivel járó elnéptelenedési folyamat alkalmával kerültek be a német telepesek.
Tehát két módon, tömbösítve, mint például a szomszédos Dunaszentmiklósra, ami azt jelenti, hogy kizárólag németek alakítottak ki az erdőirtásokon települést. Ők Hannoverből, Swäbisch-Frankreichből és Westfáliából érkeztek tutajjal, és a mai Dunaalmáson szálltak partra, hogy céljukhoz érjenek.. Rendkívül érdekes etnikai csoportot képeztek, a különböző származási helyek következtében. Hozzájuk hasonló módon jöttek a várgesztesiek, de ők Frankenből, Elzászból, Bajorországból, Ausztriából és Csehország német vidékeiről származtak. Hajón érkeztek Budáig, ahonnan szekerekkel jobbágyok szállították őket új hazájukba.
A másik mód – és ezzel elérkeztünk – Szomódra, az ú.n. beékelődő forma, amikor a már ott lévő lakosok közé kerültek be a Németországból, Würtenbergből érkező bevándorlók. Hasonlóképpen Tarjánba, de oda Schwarzwaldból jöttek a katolikus németek, ugyancsak beékelődve a 100 évvel korábban letelepült református magyarok közé.
Meg kell említeni, mint érdekességet, hogy csak házas emberek vehettek részt a letelepedésben. Aki még előtte volt ennek az eseménynek, azt az ismeretlen menyasszonyok várták Regensburgnál, hogy azután egy életre szóló szövetségre lépjenek.
Visszatérve Szomódra, 1543-ban ez a hely is elpusztult, amikor a török elfoglalta a tatai várat, hiszen a település a vár tartozéka volt. Az 1600-as évek végén, Tisza-melléki reformátusok települtek ide, akik közé a későbbiekben – már az Esterházyak tulajdonában lévő birtokokra –, az 1730-as években, német katolikus kolonusok ékelődtek be. A kegyúr védelme alatt, elvették a reformátusok templomát, sőt be is tiltották a református egyház működését. 1775-ben – Fellner Jakab tervei alapján -, új katolikus templomot építettek.
A szomszédos Dunaszentmiklós, a második világháború utáni időszakig, éppen a tömbösített betelepülés következtében, szinte teljesen lokalizáltan élt, annyira, hogy még az endogámia is általános volt, nem engedtek be maguk közé senki “idegent”.
Némi ízelítő a hangzó emlékekből is fontos, a megye nemzetiségi népzenei anyagából. Ma már ritkán hallani olyan gyönyörű diftongusokat (simuló hang), mint akkor régen, amikor még az idős emberek őrizték messziről hozott kiejtésüket.
Korábbi gyűjtéseimből, filmem tanúságát is segítségül hívtam, így hallhattuk a ’70-es évekből Schatz Gyuri bácsit, aki nemcsak szokásokat, hanem mulatós dalokat is énekelt vagy Buser Józsefné Ströcker Gizellát, akinek társával, Baudentisl Ferencné Hartmann Gizellával, a legszebb gyermekjátékokat és az ú.n. átmeneti típusú dalokat köszönhettem. De nagy derültséggel fogadták a hallgatók a tarjáni „téltemető” szokást, amelynek azonban eredeti német szövegű fogmája már nem lelhető föl.
Az estébe nyúló délutáni előadásnak itt véget kellett vetni, ennyi ismeretet lehetett átnyújtani.
A szomódiak rendkívül érdeklődők, kedvesek voltak, érezhető volt, hogy számukra ez a délután azt is jelentette, miszerint a régi vallási elkülönülés ma már a múlté, kíváncsiak identitásukra, de immár az összetartozás érzése viszi előre őket, jövőjük építésében.

A zsűri tagjai: Hatvani Kiss Gyöngyi, Bokor János, dr. Szirmai László, Fátyol Tivadar és Buffó Rigó Sándor (Utóbbi a kecskeméti döntőn nem volt jelen, így négyen látták el e feladatot.)

Magam nem vagyok állandó vendég a műfaj rendezvényeiben, noha – mint mindannyian –, én is velük nőttem fel, vegyesen a népdalokkal, így szinte mindegyiket ismerem. Nem sznobságom íratja ezt a magyarázatot, hiszen, már nálam okosabbak hungarikumnak minősítették a magyar nótákat, miként – tudtommal – az operettet is. Való igaz azonban, hogy mindkettőt jobban elismerik külföldön, mint itthon. Mármint az ítészek, meg a komoly zenét kedvelők. Pedig hát Erkel Ferenc, Egressy, Bihari, Lavotta, Dankó mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen egyedivé és kedveltté vált nálunk a magyar nóta. És akkor a nagy (szöveg)-költőinkről nem is szóltunk (Arany, Petőfi stb.)
De én most erről, egy nagyszabású rendezvényről, versenyről szeretnék írni, amelynek elődöntőjét csak felvételről, döntőjét azonban a hírös városban volt szerencsém végignézni, végighallgatni.
Kíváncsi voltam, mégpedig egy nagyon tehetséges fiatalasszonyra, aki igazságtalannak érezte, hogy nem jutott el a középdöntőig, vajon miért nem?
Valószínűleg más is úgy érezhette, mert mégis kapott egy „különdíjat”, egy meghívást, mégpedig egyenesen a döntőre, ahol azután versenyen kívül énekelhetett.
Az énekes és nótaszerző Farkas Katalin, akit a sors megáldott egy különösen szép hanggal, de elvette tőle azt a lehetőséget, hogy lásson, hogy gyönyörködjön a világban. Katinak érdekes, mégis szép az élete, mert több, mint egy évtizede él együtt Győzővel, az ugyancsak vak és zenész párjával, s megkapta a sorstól azt az ajándékot, amely a legszebb élménnyé vált számára, számukra. 8 éve született meg Ferikéjük, aki látó, okos kisfiú, és immár úgy nevezi a házaspár: „Ő a szemünk”. Megrendítő, egyben mégis felemelő látvány, amikor Ferike vezeti, irányítja szüleit, és együtt izgul velük egy-egy szereplés alkalmával.
De térjünk vissza a kecskeméti döntőre. 10-en jutottak be ide, akikből azután ki kellett választani a legjobbakat és a legjobbat.
Ennek érdekében először párosan kerültek mérlegre az énekesek, ahonnan a zsűri véleménye alapján, csak az egyik juthatott tovább. Persze, ehhez mindig szükség van a szerencse közreműködésére is, mert ha a sorsolás következtében két jó kerül össze, akkor az egyik jó kiesik és fordítva.
Nézőként voltam jelen, mint az a 450 ember, aki befért a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Ház remek színháztermébe. De nem tagadhattam meg önmagam, hiszen hasonló kívánalmak vannak a népzenében is; a választás, összeállítás, megjelenés előadás és mindenekelőtt a tiszta hangzás.
Nincs kompetenciám arra, hogy bárkiről bírálatot mondjak, nem is volt szándékomban. Az azonban elgondolkodtatott, hogy a végén, amikor a pontozások alapján két 3. helyezett volt, miként dőlt el az egyiknek a sorsa. Mivel a zsűriben négyen voltak, 2-2 volt az újraszavazás eredménye, ahelyett, hogy előre kijelöltek volna egy elnököt, aki dönthet ilyen esetben, rábízták a közönségre. A verseny alatt többszörösen szóba került, hogy Nádasdi Lászlót a közönség juttatta be a döntőbe. A tetszésnyilvánításból az is kiderült, hogy őt elkísérte az egész régiója. Ezért aztán, amikor a két harmadik újabb mérlegre került, akkor nem a zsűri döntött (előbbiek miatt), hanem felkérték a közönséget a tetszésnyilvánításra. Persze, hogy az nyert, akinek nagyobb volt a sleppje. Így – mint minden hasonló esetben -, Karczagi László, a gyönyörű póztalan előadásával, csodálatos, telt baritonjával, lemaradt a dobogóról. Bár már a páros mérlegelésből sem jutott tovább Iványi Karmen Szilvia, én kimagasló tehetségnek éreztem, noha a sziszegő hangok néha egy kissé javításra szorulnak nála. Egészen biztos, előbb-utóbb meg fogja találni énekes karrierjének útját.
Bár felborítottam a sorrendet, mégis szólnom kell a végeredményről, amely szerint, a dobogó második fokára került a szép tenorral rendelkező, biztosan intonáló Gáti Pál. Szerény véleményem szerint, gesztusaiból kicsit sokat láttunk, de hangulatteremtő előadásával, hiteles énekesnek bizonyult.Az első helyet Koltai László foglalta el, áradó, szép baritonjával, mély átéléssel gyönyörködtetve a közönséget és a zsűrit.Sajnos azonban, egy versenyről, a legtöbb esetben, valaki mindig fájdalommal távozik.
De Farkas Kati szerepléséről szeretnék még szólni. Nehéz, nagy ámbitusú dalt választott, a hallgatója a Darumadár útnak indul, csárdása pedig a Zöld erdőben terem a mérges kígyó. Gyönyörűen énekelt, kimunkált technikával, könnyedén vette, szinte kivétel nélkül, a magas hangokat is. Szép, az alkalomra készült ruhában volt a fiatalasszony. A közönség óriási tetszésnyilvánításából is kiderült a siker, az őszinte öröm, ami az énekesnek, és nem a vak embernek szólt.
Hogy miért tartom fontosnak, mindezt közreadni, mert Kati és Győző úgy érezte, nem a teljesítményt értékelte a zsűri a korábbiakban, hanem a fogyatékossággal élő megjelenését, esetleg látáshiányából adódó korlátai miatt nem juttatta tovább. Nem könnyű az ítélkezés! Ám az a vastaps, amit a közönség produkált, valamint a jutalom, amellyel megköszönték a szervezők a gyönyörűen előadott dalt, annak a bizonyítéka, hogy méltán, nagyra értékelték teljesítményét. Egy Wellness-hétvégét kaptak Zalakarosra, ahová Ferike fogja elkísérni és segíteni őket.
Gratulálunk és a jövőben is sok-sok sikert kívánunk. Legyen öröme a dalolásban, tegye széppé és teljessé a saját, a családja és mások életét is, a zene által.
Legyen szó a Házról, amelyben ez a sikeres kétnapos nóta-ünnep lezajlott. Nem véletlen, hiszen Fejős Jenő úgyis, mint a műfaj nagyszerű tolmácsolója és mint házigazda is, mindent elkövetett, hogy Kecskemét „a nóta fővárosa” legyen.
A műsorközlő Budai Beatrix és Nagy Zsolt „Leó” volt. Munkájukat nehezítették a TV felvétellel járó fény-, hang-, illetve egyéb technikai, valamint a bevágandó filmekkel járó nehézségek, amelyeken rutinosan túltették magukat. Empatikus felkonferálásukkal igyekeztek oldani a versenyzők szorongását.

Az első messziről, Erdélyből érkezett, a számos nemzetközi és hazai díjjal kitüntetett Boros Erzsébettől. Szamosújváron született, és a népdalokat igazán a gyermekkorában szívta magába, hiszen A Népművészet Mestere volt már “déd-tatája” is. Boros Erzsébet fiatalasszonyként Magyarlapád környékére került, ahol a térség kínálta magát a népdalgyűjtésre.Repertoárja igen sokrétű, a műfaj minden típusát tartalmazza.Erzsébet azon célból fogott hozzá e csodálatos munkához, hogy a gyönyörű magyar népdalokon keresztül kísérelje meg az erőteljesen kopásnak indult magyar nyelvet újra megszerettetni, helyreállítani, a fiatalok körében. Két gyermeke mellett, szünet nélkül munkálkodik, és minden alkalmat megragad arra, hogy ő is énekeljen. Pedagógusi és kántori végzettsége nagy hasznára van ebben. Bár hétköznapjaik kemény munkával telnek, gyönyörű, ahogy kölcsönösen segítik egymást lelkipásztor férjével, Boros Lászlóval.
Karácsony közeledtével szeretném továbbajándékozni Erzsébet értékes lemezének néhány darabját, amely átíveli a magyarok által lakott területek nagy részét.

Betlehembe siessünk

Gyermek születik Betlehemben

Örvendezzünk

Kelj fel keresztény lélek

Paradicsom mezején

A másik “karácsonyi üdvözlet” az ország keleti részéről, a rendezett szép kisvárosból, Nyírlugosból érkezett. Már az elmúlt esztendőben is közreadtuk szép betlehemes játékuk néhány dallamának kottáját, ám kicsit továbbfejlődve, most új lemezükben gyönyörködhetünk, hiteles előadásban, tiszta intonálással.
Vezetőjük Kósa Sándorné, aki szívvel, lélekkel és nagy szakértelemmel vezeti csoportját, de nem felejtkezik meg a térség értékeinek összegyűjtéséről sem.Így került birtokukba az értékes betlehemes játék, de énekelnek szép, ú.n. Szálláskeresést is, az egyéb műfajok mellett. Minden évben hatalmas lépésekkel haladnak előre, mind hangzás tekintetében, mind pedig a színpadi megjelenésben.

E két lemezzel szeretnénk megköszönni egész évi figyelmüket, és kívánunk minden olvasó-hallgatónak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket családjukkal együtt, és az új esztendőben erőt, egészséget, sok-sok örömet sikeres munkájukhoz:

Dr.Gerzanics Magdolna és Lami Szabolcs
a cikkek írója, a szép oldalak szerkesztője

Aki ellátogat oda gyönyörködhet a vadregényes, csodálatos Kárpátokban, a régi kastélyokban, várakban, egyéb épületekben, természetvédelmi területekben, skanzenben stb.

Megismerkedhet az utolérhetetlen kárpátaljai magyarokvendégszeretetével, kedvességével, akik törekszenek arra, hogy a vendégeket a régi házi ízekkel újra megismertessék.

[[Show as slideshow]]

Program, 2012. augusztus 1-5-e között.

1.nap:
Indulás Budapestről, a Műcsarnok (Hősök tere) mögötti parkolóból, 6,30-kor. Út közben megtekintjük Tákoson a csodálatos „Mezitlábas Notre Dame”-ot. Utána átkelés Beregsurányon. Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Főiskola megismerése, valamint séta a városban, ismerkedés a nevezetességekkel. Majd rövid utazás Mezőgecsére, a szállások elfoglalása.

2. nap:
Munkács, a vár és a város felfedezése, Szolyva: tisztelgés az elhurcoltak emlékhelyén. Vereckei-hágó, a honfoglalás emlékei. A Kárpátok tükröztetése a Feszty-körképben.

3.nap:
Indulás reggel 8 órakor Alsókalocsára. Ott megtekintjük Kárpátalja második legnagyobb skanzenjét, a „Régi falu”elnevezésű együttest, amelyben a vidékre jellemző faházak, fatemplom, iskolák, kocsma, csendőrőrs, különféle múzeumok stb., egyedi különlegességek találhatók. A festői környezetben lévő látnivaló egész napot vesz igénybe.

4.nap:
Kirándulás a Sipot-vízeséshez. Indulás reggel 8 órakor. A térség egyik legnagyobb és legszebb, tájvédelmi területén fekvő vízesést nézzük meg, amely arról is nevezetes, hogy évente rendeznek ú.n. megbékélési találkozásokat, a szerelem, béke és a bor jegyében (love, peace & wine), továbbá gyermekfesztiválokat, „Miss Sipot” szépségversenyeket stb. A bátrabbak felvonóval mehetnek fel a hegycsúcsra (fakultatív program), a kevésbé bátrak pedig a festői természetvédelmi környezetet fedezhetik fel, és gyönyörködhetnek benne. Este közös táncos, zenés est, amelyet énekeseink és a helyi tánccsoportnyújt át a nézőknek. Mindezt egy beszélgetés előzi meg dr.Vári Fábián László költővel.

5.nap.:
Ungvár: a Bercsényi-vár, a Görög katolikus Székesegyház, valamint a Szabadtéri Múzeum látogatása, „andalgás” a sétálóutcán. Kb. délután 14 órakor, Csapon át haza utazás. Érkezés 21-22 óra körül.

A programok fel- és elcserélhetők, változtathatók a helyi viszonyoknak megfelelően, de számuk nem csökken. Minden kárpátaljai látogatás alkalmával, tartogatunk egy „meglepetést”, amely az eredetileg is gazdag programot még teljesebbé teszi.

Ellátás: az első nap vacsorától, az utolsó nap reggelijéig bezárólag. Ebédre a háziak által csomagolt szendvicseket és ásványvizet visszük.

Elhelyezés Gecsén, kétágyas szobákban, összkomfortos családi házakban.

A részvételi díj 55.000.-/fő, minden költséget tartalmaz, a belépődíjakat és a határ plusz kiadásait is. Kivétel a Sipot-vízesésnél esetlegesen, – fakultatív módon – igénybe vett, sífelvonó költsége.

Az utat lekötni 15.000.- Ft előleggel lehet, a fennmaradó összeget pedig az indulás előtt egy hónappal kell befizetni. Útlevél szükséges!

Kedves eddigi és leendő Barátaim! Akik már voltak más programon velem, tudják, mennyi meglepetéssel vár bennünket ez a csodálatos táj, amellyel közös múltunk is összeköt.

Helyi idegenvezetőnk természetesen, a mindenki által ismert és szeretett dr.Berghauer Sándor, fiatal főiskolai tanár. A luxusbusz és a gépkocsivezetők Tatabányáról, az ugyancsak közkedvelt, remek szakemberek: Zámbó László és Szűcs Sándor vagy Várnoki Tamás.

A jelentkezést várja: dr. Gerzanics Magdolna, az 1/352-69-99-es vagy a mb.: 06/30-225-07-67-es telefonszámon.

Barátaim! Ismerjük meg Kárpátalját, megérdemlik az ottani magyarok, hogy rájuk is figyeljünk. Vendégszeretetükkel ők ezt százszorosan visszaadják!

Számos kép és leírás található a www.gerzanics.hu -n.

Van, aki csak ki akar törni az őt körül vevő világból, más meg akar szabadulni lelkének nyomasztó emlékeitől vagy érzéseitől, megint más csak azt akarja kipróbálni – esetleg éveinek függvényében -, hogy mire képes (még)? Az is lehet, hogy az újra divatba jött El Camino láza megérintette, s ennek akar megfelelni, de talán csupán a kíváncsiság hajtja, idegen tájakat helyeket megismerni. Megint másokat az elmélyült, igazi vallásos áhítat visz Szent Jakab sírjához.

Néhány évvel ezelőtt, egyik valaha volt évfolyamtársam elmesélte, hogy megjárta az El Caminot.

Hallgattam, hallgattam, figyeltem lelkesedését, amikor a menedékházak, közösségi életét, sajátságos komfortját ecsetelte, amikor tűzött a nap, vagy zuhogott az eső stb. És amikor történetében – már közel Santiagohoz -, a hosszú gyaloglástól eltört az egyik csontja a lábfején lévő apróságok között, akkor azt gondoltam: – na ugye, mi a csudának megy az ember 60 körül ilyen veszett hosszú útra, minek kell hősködni, értelmetlen volt az egész. Megkérdeztem tőle:

• Megbántad?
• Dehogy – mondta Ági – jövőre Portugália felől fogom megtenni az utat Szent Jakab sírjához.

Ági után egyre gyötört a kíváncsiság, hogy mások hogy vannak ezzel. Elolvastam a szent történetét, hogy került Spanyolországba, miért lett a zarándokok védőszentje. S bár életrajza szerint hittérítése nem volt túlságosan sikeres ezen a területen, ennek következményeként visszatért Jeruzsálembe, ahol azután 42 körül vértanúvá lett. Sokféle legendát őriznek arról, hogyan kerültek földi maradványai ismét Hispániába. Mindenesetre, a 800-as években kezdett kialakulni újabb kultusza a compostellai Santiagoban, és a vélt vagy a valódi sírja körüli csodák is mind gyakrabban jelentkeztek. Először csak egy kis kápolnát építettek korpuszának maradványai fölé, majd 1025-1128 között készült az a bazilika, amely ma is áll, és amely a zarándokhely végállomásául szolgál. A középkor leglátogatottabb helye volt, de ma is egyre szélesebb körben fedezik fel újra, hiszen Szent Jakabot „ Isten után a legjóságosabb és legerősebb pártfogó”-nak tartják.

Az El Caminoról, azaz a Santiagoba vezető zarándokútról számtalan írás, film, videó, facebook bejegyzés készült, ám Birinyi József és dr. Tokaji Ferenc ÚT A CSILLAGOK ALATT című, az Anjou Lafayette és a Media Flash által megjelenítetett film, egészen új aspektusban visz el bennünket a hosszú útra, amelynek ezáltal mi is részeseivé lehetünk. Megérint bennünket – ha csak töredékében is -, az az áhítat, amelyet olyan ember érezhet, aki valami nagy feladat megoldására vállalkozott, és azt sikeresen végre is hajtotta.

A filmet végigkíséri az az indító mozzanat, hogy a két zarándok (dr.Tokaji Ferenc és Szabó Péter) Fatimából indul el, arról a búcsújáró helyről, ahol 1917. május l3-án kezdődött a csodák sorozata, és amely összeköti a magyarországi Mária- kultuszt, a nevezetes jelenésekről híressé vált portugáliai városkával. Ezt nevezik az alkotók, a világ oltárának.

Kiderül a filmből, hogy itt szeretik a magyarokat, és a magyarok is szeretik egymást… ’56 után készült egy ú.n. Magyar Kálvária, a külföldre szakadt honfitársaink adományaiból, szép példájaként az összefogásnak. A fatimai keresztút végén, a Szent István emlékének szentelt kápolna áll.

A zarándokokat végigkísérve, 16 portugáliai helységet ismerünk meg, köztük Coimbrat, amelynek híres egyetemén a legmagasabb körökből való magyarok is tanultak. Külön érdekesség, a portugál Rómának nevezett Braga, ahol a hegy tetején áll egy hatalmas bazilika. Az oda felkapaszkodó zarándok, már ezt egy hatalmas teljesítménynek érezheti, mert a felvezető cikkcakkban haladó lépcsők, ugyancsak erőpróbát jelentenek a megtisztulni vágyóknak.

Hasonlóan gazdag az a 14 spanyol település, amelyben nem csupán a szépet láthatjuk, de a teljes felejtést megakadályozva, az ember romboló hatásába is bepillanthatunk, az ettől való elidegenedés szándékával.

Az Út a csillagok alatt hihetetlenül sokrétű ismeretet nyújt a nézőnek, mind látványban, mind az elmélyülés lehetőségével, a szép gondolatokat kimondó belső monológok hallatán.

Arról nem is beszélve, hogy milyen építészeti csodákkal találkozhatunk, a spanyol gótikától, a túldíszített barokkon keresztül, a mór hatásokkal együtt.

Az érintett helyekhez kötődő mondák, legendák is érdekesek, mindenből egy kevés, a mértéktartás nagy erényével, de a megismerés szépségével.

Birinyi József nem tagadta meg magát, remekelt a film zenéjének összeállításában. Amilyen sokszínű a látvány, a meditatív gondolkodás lehetősége, olyan gazdag az a zenei paletta, amely végigkíséri a zarándokutat. Hallhatjuk (a teljesség igénye nélkül) Mozart Ave verumát, Liszt des dur: Lento placidoját, Varnus Xaver, Ella István orgonajátékával, Schweigert Krisztián gitármegszólalásában J.S. Bachot, Csecsődi Károly Gitár-Flamencoját stb., de számos gregorián dallamot mind szólisták, mind pedig egy-egy templomi összéneklés alkalmával, a spontaenitás üdeségével. Külön kiemelést érdemel a néhány állomáshelyen felhangzó népzenei értéket képviselő bőrduda- vagy a tekerőjáték, de különleges és egy kedves intimitást nyújt a portugál néptáncot előadó csoport megjelenése is. A híres portugál fado-énekes, hatalmas hangjával, mély átéléssel, már csak csemege a sok szépség után. Látszik, hogy az alkotóknak volt füle, érzéke és tudása ezeknek a különlegességeknek a felkutatására anélkül, hogy az El Camino hangulatát megszakították volna.

Az alkotás tele van érzelemmel, mégsem telepszik a nézőre, átlépve az érzelgősség határait.

A sikerhez hozzájárul Papp János színművész, mint narrátor, kedves hitelességgel, szép orgánummal tolmácsolja a zarándokok gondolatait.

Mire a vándorút végére érünk, érezzük az áhítatot, a közösségi erő hatalmát, a belső megtisztulást, s az ismertetés elején feltett kérdésekre, vagyis hogy miért indul valaki zarándokolni, teljes egészében választ kapunk.

November 16-án volt az Uránia Filmszínházban a teltházas díszbemutató s a végén, a pszichikai csend és az azt követő vastaps önmagáért beszélt, dicsérve az alkotók sikerét.

Birinyi József rendező-producer és dr. Tokaji Ferenc szerkesztő (zarándok), nem először dolgoznak együtt. Végigfilmezték már a déli részeken a Mária-kegyhelyeket, amivel ugyancsak tanúbizonyságát adták kitűnő alkotótehetségüknek és emberi nagyságuknak.

(Elhangzott az érdi Szepes Gyula Művelődési Központban, 2011. október 22-én)

Tisztelt Ünnepeltek, tisztelt Közönség!

Engedjék meg, hogy némi kitérővel kezdjem e szép születésnapon, értékelő köszöntőmet.

Éppen ma – október 22-én -, 200 éve annak, hogy egy üstökös jelent meg az égen. Üstökös, ami asztrológiai jelenség. Ám, az nagyon is valóságos földi öröm, hogy az akkor még a királyi Magyarországhoz tartozó Doborjánban megszületett egy kisfiú, akit Liszt Ferencnek hívtak. Bizonyára nem véletlen, hogy a valódi mennybolton és a magyarság egén, egyszerre jelent meg ez a bizonyos üstökös. Liszt Ferenc a világ egyik, ha nem a legnagyobb zongoraművésze volt, csodálatos zeneszerző és nagyszerű ember. Segítette a fiatalabb zeneszerzőket, mindig önzetlenül, és mindig a háttrében maradva.

Sokan vitatták magyarságát, de ő mindig magyarnak vallotta magát. Párizsban, Rómában, Weimarban, Bécsben, meg még számos helyen élt, de sosem vette fel egyik, általa idegennek tartott állampolgárságot sem, és gyermekeit is magyarnak jegyeztette be.

Szánjuk ezt a néhány pillanatot emlékének, hiszen boldogok lehetünk, hogy mienk még akkor is, ha az egész világ szeretné kizárólagosan magáénak mondani.

***

De mi azért jöttünk ma össze, hogy egy másik születésnapot ünnepeljünk, egy élő, nagyon is élő születésnapot, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör 40 éves fennállását.

Amikor Kóka Rozália – címeit, rangjait most nem kívánom felsorolni -, felkért arra a megtisztelő feladatra, hogy szakmai értékelést mondjak az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör munkájáról, egy kicsit meg is riadtam és úgy éreztem, talán nem is vagyok alkalmas erre a feladatra. Miért? Igaz ugyan, hogy évtizedek óta foglalkozom népzenével, mégis, Bukovina más. Bukovina még mindig őrzi a titkokat, a rejtélyeket, a különlegességeket, pedig hány tudós foglalkozott már ezzel a témával, akiknek munkásságát néhány percben, semmiképpen nem lehet felsorolni.

Mindannyian tudjuk, hogy a székelyek sorsa az 1760-as években pecsételődött meg, amikor Mária Terézia rendelkezéseinek következtében, megfosztották őket ősi kiváltságaiktól, s erőszakkal sorozták be, illetve akarták besorozni valamennyiüket, határőrszolgálatra. Ezt tetézte még az a körülmény, hogy anyagi kötelezettségeiket is növelték. Az ellenállásokat, tiltakozásokat egy rettenetes megtorló éjszaka követte, 1764, január 7-én, amelyről Nyírő József a Mádéfalvi veszedelem című regényében ír, megrendítően, gyönyörűen. Vagy ahogy a leszármazottak egyik híres írója, gyűjtője, akit még volt szerencsém ismerni, Sebestyén Ádám, A bukovinai székelység tegnap és ma című munkájában írja, pontos hitelességgel, alapos kutatómunka után.

A székelyek tiltakozásának, ellenállásának következménye lett tehát, hogy ezen a bizonyos éjszakán, 200 székelyt meggyilkoltak, a többit pedig földönfutóvá tették. Csíkból először Moldvába menekült 300 család, már a sorozások kezdetén – 1762-ben – , őt követték azután, a mádéfalvi vérengzés következményeként, a többiek. Innen 10 évig tartott áttelepülésük Bukovinába. Ennek a 10 évnek a története nem ilyen egyszerű, mert ez a történelmi adok-veszek, területi sakkozások „eredménye” volt.

Hadik Andrástól kezdve, – akinek nevét áldólag emlegetik mindig a bukovinai székelyek -, sokakban felmerült, hogy „haza” kell hozni az igazi hazájukból elbujdosott székelységet.1883-ban, az Al-Duna rendezésével, jelentős területtel növekedett Magyarország, ezért sokan átköltöztek oda, majd a későbbiekben, 1888-1912 között több helyen Erdélyben, mások pedig Amerikában keresték boldogulásukat. A második világháború és a vele kapcsolatos események Bácskába sodorták a bukovinaiakat, ahonnan 1944-ben ugyancsak menekülniük kellett, végül 1945-ben, mérhetetlen szenvedések és veszteségek után, otthonra találtak Magyarországon. Otthonra találtak? Vajon otthon érezheti-e magát az az új hazát kereső, akinek már a 200 esztendeje itt élő másik nép, a kiűzött német családok helyére kell letelepednie? Érdekes a sors, az élet, a teljesen más kultúrkörben élő, de sorsukban hasonló emberek között, sok esetben életre szóló barátságok születtek, az életben maradás, a megtartás reményével.

Hogy ezek mögött a le- és áttelepülések, menekülések között mi minden történt a székelyek, vagy akár a kitelepített németek életében, azt számos könyvben próbálták leírni. Igazából minden egyes, család, minden egyes szereplő története egy-egy különleges életsorsot árul el, ha napvilágra kerül. A 18. század közepétől, 1945-ig tartott ez a szörnyű népvándorlás.

És itt álljunk meg egy percre. A születésnapot ünneplő dalosok élén Kóka Rozália áll. De az is Kóka Rozália, aki egész életét szentelte annak, hogy e hányatott sorsú népnek a dalait, meséit megmentse, s könyveiben megörökítve, a jövő nemzedék kezébe adja. Néha a csodával határos módon jutott hozzá a kort, az eseményeket dokumentáló képekhez, amelyek még hitelesebbé tették a múltat, az elképzelhetetlent.

Mind ennek köszönhető, ha meghallgatjuk e népdalkör dalait, ma is a leghitelesebben szólnak még azok szájából is, akik már nem a régi hazában születtek, akiknek már illeszkedniük, asszimilálódniuk kellett egy egészen új hazához, néphez, szokásokhoz.

Ma azért jöttünk össze tehát, hogy megünnepeljük egy hűséges és szorgalmas csoportnak a 40 éves születésnapját. 40 év! Az ember életében sem kevés, hát még egy közösségében… Életük arról szól, hogy megőrizzék és továbbadják ősi fészkükből hozott dalaikat, szokásaikat.

Minden évben abban a szerencsében van részem, hogy Szatmárnémetiben zsűrizhetek 3 napon keresztül, szólistákat. Ilyenkor számos bukovinai részvevővel találkozom, akik gyönyörű archaikus balladákat énekelnek. Az őserőt halljuk, még a legfiatalabb énekesektől is. Az őseik ott maradtak Bukovinában és ők, a leszármazottak pedig küzdenek az idegen hatások, az idegen parancsok ellen. Felmerül a kérdés, vajon azok, akiket annak idején kimozdítottak Bukovinából, az elfogadott hazájukból, akiknek többszörösen el vagy át kellett költözniük, őrzik-e az ősi dallamokat, és tematikájukban tükröződnek-e a változások, tükröződnek-e az otthon elvesztésének és az új keresésének fájdalmai? A válaszom, igen, tükröződnek.

Ahányszor az a megtiszteltetés ért, hogy az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör műsorát hallhattam, mindig szíven ütött a fájdalom, amivel énekeltek, ahogy lelküket belesírták dalaikba.

Íme néhány dalkezdet, amely alátámasztja mindezt:

Én vótam az igaz árva…, Istenem, országom, Idegen fődre ne siess…, Kesereg egy árva madár…, Hozd fel Isten azt a napot…, Ó, bujdosó szegény legén…,Búcsúzik a kicsi fecske…

De tulajdonképpen felsorolhatnám az általam ismert teljes repertoárt, mert ha semmit nem mesélnének is sorsukról a bukovinai székelyek, a megrendítően szép népdalokból akkor is kiderülne minden. Nem beszélve arról a valódi zenei értékről, amelyet a csodálatos, ereszkedő dallamok hordoznak, a magyar zene legősibb rétegeit tárva a hallgatók elé. És azok a különleges melizmák, amelyekkel még szebbé teszik dalaikat, bizony utánozhatatlanok.

Ma szinte divat lett, hogy bukovinai dalokat énekelnek egy-egy népzenei találkozó, egy-egy minősítés alkalmával a versenyzők. A legtöbb esetben nem jó, hamis! Nem a szó zenei értelmében, hanem tartalmában, az átélésben hiteltelen. Az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör tagjai között is vannak, akik a régi hazából érkezettekkel nem találkozhattak, a koruk, a hosszú-hosszú idő eltelte miatt. Igaz! Mégis, a csoport tagjai, hozták magukkal a szülői házból a szomorú-szép élményeket. Nekik nem kellett tanulni, hogy miként hajlítsák a dallamot, hiszen zsigereikből, örökségükből, lelkükből fakad.

40 éve, hogy Kóka Rozália az élére állt ennek a kicsi csapatnak. Ők azóta énekelnek, azóta hirdetik, hogy nem lehet őket megállítani, csak szeretni, tisztelni és megköszönni hűségüket, kitartásukat.

Amikor megjelennek a színpadon, akkor Kodály szavai jutnak a néző, hallgató eszébe (szabadon, G.M.), vagyis, hogy a népnek nem állítanak szobrot, ezért ő maga készít szobrot magáról…A tizenkét, tizenhárom bekötött fejű asszony, szépséges bukovinai népviseletben, fegyelmezetten, már felállásában külsejében is tükrözi, lelkiekben gazdagon, a múltra emlékezve és továbbadva azt , amit 250 éve őriznek.

40 évig együtt lenni, nagyon szép dolog. Nem sok dalos társaság van Magyarországon, akik ennyi időn keresztül összetartanak, hirdetik hovatartozásukat, ápolják kapcsolataikat.

Hány helyen jártak vajon, és hány dalost láttak viszonzásul vendégül? A folyosón látható szép fotókiállítás ebbe is ad némi bepillantást.

De a legnagyobb eredmény az, hogy együtt voltak, törődtek egymás gondjával, bajával, megünnepelték mind az egyéni, mind pedig az ország jeles napjait, ezzel önmaguknak szerzett örömük mellett, hány embernek tették szebbé, gazdagabbá az életét azáltal, hogy énekeltek? Sőt, lemezeikkel, hanghordozóikkal a világot is megismertették értékeikkel.

Kedves ünnepeltek!

Szeretném megköszönni Önöknek ezt a 40 évet, de önök mellett mindazoknak, akik ezt lehetővé tették, akik a helyet, a meghívásokat adták, adják fellépéseikhez. Azoknak, akik otthon türelemmel és büszkén viselik, hogy Önök már megint próbálnak, vagy szerepelnek valahol, tehát a családtagoknak, hozzátartozóknak és nem utolsó sorban Kóka Rozáliának, aki temérdek munkája mellett, erre a szép kis csapatra is szakított folyamatosan időt.

Kívánom, hogy az elkövetkezendő évtizedekben se szakadjon meg ez az aranyfonal, amellyel összekötik és viszik tovább őseik népművészetét, mind a zenében, mind a megjelenésükben, s teszik gazdagabbá mindazokat, akik részesei lehetnek az Önök által képviselt kultúrának, hagyománynak, szépségnek.

Ez tulajdonképpen az én önző jókívánságom, hiszen ha Önök énekelnek, akkor mindannyian örülünk, és boldogság tölti el szíveinket.

***

„Emelt fővel…” 1941 – 2011.”

Október 22-én egész napos ünneplés keretében kapott a közönség – e mottó jegyében – áttekintést, a bukovinai székelyek Magyarországra való hazatérésének 70., az Érdi Bukovinai Székely Népdalkörnek pedig 40 éves, gazdag munkájáról. A Szepes Gyula Művelődési Központ minden alkalommal bizonyságot tesz arról, hogy szereti ezt a csoportot, támaszkodik munkájukra és minden lehetőségével segíti fennmaradásukat, érvényesülésüket.

A 70 év eseményeit korabeli fotókiállítás mutatta be az érdi Városi Galériában, Kéri Mihály festőművész méltató megnyitójával, és a háziak népdalkörének dalaival. Ezt követte gr. Teleki Pál, volt miniszterelnök szobrának megkoszorúzása, dr. Aradszki András országgyűlési képviselő múltidéző beszédével.

A Művelődési Központban Szedlacsek Emília, a ház igazgatója üdvözölte kedves szóval a vendégeket, majd Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke mondott ünnepi köszöntőt. Megemlékezést és széleskörű történeti áttekintést dr. Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója nyújtott a megjelenteknek. Az ünnepelt népdalcsoport négy évtizedes tevékenységéről T. Mészáros András, Érd Megyei jogú Város polgármestere és Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke beszélt.

Igen értékes és látványos volt a szőtteseket bemutató kiállítás, amely Tamáskáné Jakab Margit szakkörvezető és tanítványainak a munkája. Mindezt Borbély Jolán néprajzkutató méltatta. Kiemelte Jakab Margitnak azt a tevékenységét, amely szerint – a százhalombattai ásatások alapján, a világon egyedülállóan – rekonstruált egy kétezer éves szövőszéket, amellyel a szőttesekkel ismerkedők tudását is, rendkívüli módon gazdagította. Kóka Rozália oklevelek, emléktárgyak tükrében mutatta be az éneklőcsoport díjait, okleveleit, és a különböző kirándulások megörökített képeit. A későbbiekben pedig kronologikusan tárta fel a 40 esztendő legfontosabb eseményeit.

A kora esti program, a köszöntő barátok szép műsorából állt. Mint általában ilyenkor szokás, összejönnek azok a csoportok, akikkel korábban is gyakran találkoztak, figyeltek egymás munkájára, együtt örültek sikereiknek, és megosztották gondjaikat. A szép napot még gazdagabbá tette Fábián Éva és Petrás Mária hiteles, szép éneke.

Az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör munkájának szakmai értékelését, e sorok írójától hallotta a közönség.

Mindenki feltöltött lélekkel, a szépség élményétől áthatva búcsúzott el a jelenlévőktől, az összetartozás, az emlékezés és a bizakodás ünnepén.

Dr. Gerzanics Magdolna

A fotókat készítette: Bartos Kornélia Csilla

Beszélgetés dr. Olsvai Imre népzenetudóssal, 2011. július 6-án, a Vass Lajos Népzenei Szövetség, Népzenei Táborában, Szigligeten.

Mutató az elhangzott témakörökhöz:

A Vass Lajos Népzenei Szövetség, ebben az évben is megrendezte szeptember 10-én Budakeszin, az Énekes Műhely c. regionális népzenei továbbképzését. A hatalmas szervezési munkát – az Erkel Ferenc Művelődési Központ segítségével – Kis Csongor Áronné, a szövetség országos vezetőségének tagja bonyolította le, nagy sikerrel.

A továbbképzés meghívott előadója Budai Ilona népdalénekes volt. Téma a Moldvai csángók dallamvilága és zenéje.

Meghívottak a Vass Lajos Népzenei Szövetség tagjai, népdalkörök vezetői és minden népzenét kedvelő, énekelni szerető földi halandó.

A hallgatóságban helyet foglaltak Budapestről, Simontornyáról, Tamásiból Budaörsről érkezett népdalkörvezető vendégek és fiatal népdalköröseik, valamint a Budakeszi Népdalkör tagjai.

Budai Ilona először elmondta, hogy kik is a moldvai csángók, s hogyan sikerült megőrizniük évszázadokon keresztül anyanyelvüket, és zenei dallamvilágukat.

Említésre került Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Veress Sándor, Birinyi József, Kallós Zoltán munkássága. A rövid történeti bemutatás után jött az igazi munka, amikor Budai Ilonától tanulhattak a jelenlévők moldvai népdalokat. Köztük egy köszöntőt is, ami születésnapra, névnapra egyaránt énekelhető, s ráadásul ősi dallamvilágunk egyik értékes darabja.

A délelőtt 10 órakor kezdődő munka annyira érdekes, élvezetes volt, hogy észre sem vette senki, hogy az idő már igencsak előrehaladt.

14 órakor, – az újonnan tanult gyönyörű dallamok közös eléneklésével – zárult a továbbképzés.

Köszönjük Budai Ilonának és Kis Csongor Áronnénak ezt a csodálatos délelőtti együttlétet. Mindannyian tudjuk már, hogy Kodály Zoltánnak igaza van: mi sosem felejtjük el egymást.

Tizenkilencen, akik részvevői lehettünk ennek az ünnepi továbbképzésnek.

Mint mindig, most is a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége – KÓTA, az Egri kulturális és Művészeti Központ, valamint a Cantus Agriensis Kulturális Egyesület vállalta magára, e szép verseny és találkozó lebonyolítását.

Ez az ünnep arra is alkalmat ad minden esztendőben, hogy a neves évfordulókról, zenei nagyságokról megemlékezzenek mindazok, akik részei lehetnek az összejövetelnek. Már több alkalommal beszámoltunk arról, hogy a szervezők mennyire sokoldalúan, mondhatnánk azt is, hogy minden érzékszervünkre kihatóan kötik le figyelmünket és bővítik ismereteinket. Már szombaton, tehát augusztus

27-én, folyamatosan tartott a néprajzi filmek vetítése, a Tradíció Stúdió filmjeiből.

Igen jeles ünnep a Liszt Ferenc bicentenárium, amelynek tiszteletére emlékkiállításban gyönyörködhetett a nagyérdemű, de előadás is elhangzott a nagy zeneszerzőnek a magyar verbunkos zenével való kapcsolatáról.

Magának a „versenynek” nem kisebb volt a tétje, mint a vasárnap délutáni gálahangverseny, amelyet a Magyar Rádió is műsorára tűz.

A megnyitó, illetve köszöntő Habis László, Eger Megyei Jogú Város polgármesterétől hangzott el, amelyben igen meleg szavakkal köszönte meg a színes népzenei összejövetelt és biztatta a jelenlévőket a folytatásra. (A város évente 3 alkalommal ad helyet a népzenei rendezvényeknek. G.M.) A polgármester úr beszélt arról, hogy mit jelent a fiataloknak és a gyermekeknek, ha ilyen közegben nőhetnek fel, ha ilyen biztos támasztékot kapnak életük indulásához.

Szombaton 12 együttes, illetve szólista hozta legszebb műsorát, vasárnap pedig 10 hazai és egy németországi csoport is bemutatkozott.

Műsorvezető volt dr. Fehér Anikó és Dévai János, a Magyar Rádió munkatársai. Rajtuk kívül a zsűri és szakmai vendégek voltak: Birinyi József a KÓTA társelnöke,

dr. Olsvai Imre, a MTA Zenetudományi Intézetének ny. főmunkatársa, Vadász Ágnes, a KÓTA ügyvezető főtitkára és e sorok írója.

Bimbó Zoltán, aki e rendezvényeket Egerben összefogja, gondozza és mind a részvevőknek, mind a közönségnek maradandó élményt szerez. Az előbbieken kívül nagy érdeme, hogy soha nem felejtkezik el a határon túli magyarokról, meghívja őket, ezzel lehetősége nyílik a csoportoknak a kölcsönös ismerkedésre, egymás értékeinek a cseréjére, továbbadására.

1986 nyarán meglátogattam újdonsült ismerősömet, Józsit. Meglepetésemre ingerülten fogadott, tajtékzó dühvel harsogta: – Nincs igazság! Velünk nem törődik senki. Itt Tatabányán nem képesek egy ülőröplabda csapatot szervezni nekünk, pedig én Pesten már válogatott is voltam. -

A térdei fölött amputált, karjaival hadonászó ember szinte felemelkedett. Lecsúsztam hozzá a szőnyegre, s nyugtattam: Ha megkérdezik tőled, mit tettél ez ügyben, mit mondasz? Nekünk kell önmagunkért tenni, s ha nem megy, akkor kérjünk segítséget -.

Lassan lecsendesült. – Kell egy közösség, amiből egy csapatra is telik! – Magamon csodálkoztam, hogy miket mondok vigaszul, pedig az ő nagy igazsága ragadott meg. Ez a beszélgetés volt az első bátorítás a közösség létrehozásához.

Ekkor ismerkedtem meg csonkolt lábú és tolókocsis fiatalokkal. Később arra kértek, segítsek ülőröplabda csapatot szervezni. – Fiúk, én alig élek. – szóltam, de nem tudtam nemet mondani. Elkezdtem a szervezést, mert nem volt, aki felvállalja őket. Akkor még nem tudtam, hogy itt kezdődött el a második életem. Kapott címek alapján kerestem a leendő klubtagságot. Így jutottam el Katihoz is. Félórás beszélgetés után kifakadt: – Nem vagyok hajlandó semmiféle Mozgáskorlátozottak Klubjába járni. Szüleim egészséges szellemben neveltek, nem vagyok ilyesmire rászorulva -.

Szinte nem kaptam levegőt a százhúsz centiméteres, betegségtől görnyedt, apró hölgy szavaitól. Legyen a nevünk Pitypang vagy Pipacs Klub, nekünk akkor is össze kell fognunk. Egyetértett, ám ígérete ellenére sem tartott velünk. Ellenben az ő kifakadása kényszerített a tartalmát nevében meghatározó klubnév megtalálására. Társakat, helyiségeket kerestem, majd levélben, újságban, röplapon hirdetett klubalapításra 1986. november 23-án került sor. Létrehoztuk a Tatabányán élő mozgáskorlátozottak Humanitás Klub és Sportegyesületét. Klubunk nevével nem a hiányzó és fájó testrészeket kívánjuk eltakarni, hanem az egymásra figyelés és egymás segítése a célunk. 65 alapító támogatásával megkezdődött a klubélet. Minden vasárnap a Közművelődés Házában jöttünk össze. A kezdeti tartózkodások is feloldódtak. Sok témát megbeszéltünk. Néhány tolókocsis társunk szállítását is megszerveztük, külső belső segítőkkel. E közösség segítségével megtanultam elfogadni a helyzetemet, állapotomat. Bizakodó lettem, mert lehetőséget találtam, hogy hasznossá tegyem magam. A körülmények miatt lépcsőjáró liftre volt szükségünk. Belekezdtünk adományok gyűjtésébe, ami 18 hónapig tartott. A tagságot jobban összefogta a cél megvalósítása. Kézimunkák árával, és körünkben történő kalapozással is gyűltek a forintok. A sok szervezés után, mire működött a lift, állapotom miatt, már nem tudtam lépcsőn járni. Térdeimet felváltva kellett szívatni, de nem adhattam fel! Hogy tehettem volna, amikor annyi ember örömét szolgálhattam. Visszatért a jókedvem. A sokat kínlódó önmagamban felfedeztem a derűs bizakodót. Fogcsikorgató fájdalmak közepette ismét tudtam fütyülni.

Bátorítottam önmagam, nem szabad kétségbe esnem, mert csak nehezen, megváltozott mozgással tudok élni, közlekedni. Amikor lábfejnyi lépésekkel haladok, akkor is hálás vagyok a sorsnak, mert ez is eredmény. Sokszor rám szóltak, szegény fiatalember. Ilyenkor megvigasztalom őket, ne sajnáljanak, mert ez nem használ. Előny is lehet ez a tempó, mert ha valamely fehérnépnek megtetszenék, nem merülne ki az üldözésemben. 1988-ban klubvezető lettem. Célom volt, hogy társaim mindenből a legjobbat kapják. A klubban közismert művészek, költők, énekes sztárok a vendégeink. Évente 6-8 kirándulást szervezünk szép tájakra. Ilyenkor közösen főzünk, játszunk, énekelünk. Nemzeti és más ünnepünk megtartása, klub évfordulók, jelmezes farsangi bálok, vasárnapi klub-napok, és még hány esemény volt örömeink forrása. A ragyogó szemek és arcok szavak nélkül is árulkodtak az érzésekről. Meggyőződésem, hogy minden tagunk hasznos lehet a közösségnek, de ezt figyelemmel, bátorítással is elő kell segíteni.

Milyen változásokon mentem keresztül? Kezdetben ösztönös volt, később tudatossá vált bennem a segítő szándék. Egy aktív lehetőségeket kereső, teremtő közösség sok rejtett kincset mutat meg önmagából. Klubunk több pályázatot nyert. Jó érzés sok ismerős és ismeretlen ember örömére programokat tervezni, megvalósítani. Sőt, a fogyatékossággal élő emberek részére – tehetségüknek megfelelően – színpadi megjelenéssel, sikerült fesztiválokat szervezni, amely folyamatosan ismétlődik 1992 óta, a borúlátók, a kételkedők nem kis meglepetésére. Hiszen annak idején, a szövetség vezetői is csak hosszas érvelés után adták támogatásukat.

Adamecz László

A KEM tatabányai Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Mozgássérültek Humanitás Klubjának vezetője

(Itt szeretném megjegyezni, hogy Adamecz László barátomról, már többször írtam kitartó szorgalma, ön- és mások iránti gyógyító tevékenysége okán. De természetesen valamilyen zenei összefüggésben is, hiszen köztudott, hogy László különleges technikával, gyönyörűen fütyül, aminek eredményeképpen, az elmúlt évek alatt 4 CD-lemeze látott napvilágot, Várvölgyi János vak zongorista kíséretével. De különleges tehetsége van a versmondáshoz, íráskészségét pedig már számtalan bel- és külföldi pályázaton elért eredményeivel bizonyította. G.M.)